Tavaly októberben, szomorú időben – szemerkélő esőben indultunk a Tesóval megkeresni Magyarország legnagyobb-kerületű fáját.
A Duna menti erdők lakóját a Fekete- nyár impozáns példányát,a “NAGYFÁT”.
A rendkívül csúszós – sáros erdei utakon haladva – megúsztuk a nagy zúgást- nem estünk el, egyensúlyozva közlekedtünk, többször esernyőt is húztunk.
A fotós persze nem kényelmeskedett, ázott végig a több órás kaland idején. Az exponálást sárga, barna, néha zöld színek motiválták. Nem panaszkodtunk, eltökéltük- megszerveztük a találkozást.
A bajai nagy-hídnál, a Potyka csárdától indultunk- végig követtük a a jelzéseket- az idő múlásával már türelmetlen voltam mikor látom meg a hazai giga példányt.
Amikor letértünk az útról a szűkebb erdei ösvényre, sok öreg és vastag törzsű nyárfával találkoztunk a vizes élőhelyen, ekkor már elállt a szemerkélés- gondolta az időjárás felelős ezek a fiúk megérdemlik a vízmentes randevút. Közben a Duna egy keskenyebb mellékága / Móricz-Duna volt a kísérőnk. Majd a tesó kiáltása verte fel az erdő csendjét: Itt van!
Megérkeztünk lepakoltunk – száraz ruhára cseréltük az elázott holmik egy részét és tisztelettel körbejártuk a Fekete -nyár 12 m körkerületű 4 főágra szakadt (ill. összenőtt) dendrológiai csodát.
Érdekes volt a nem beteg- de fura sajátságos csomoros fafelület a maga 35 m magasságával –amely jó 100 éves korával fiatal egyednek számít.
Jó egy órát töltöttünk a fotózással (a szűk tér a magasság és a környező behajló ágak – törzsek… nehezítették a feladatot.), tisztelgéssel, a részletek, a környezet megtekintésével.
Tényleg nehéz volt a visszaindulás, az elválás- hiszen már régóta terveztük a z erdei programot – a titán látogatását.
Visszaindultunk hol szemerkélő, hol párás vizes időben törölgetve a fényképezőgépet, figyeltük a jeleket és gyönyörködtünk a szépséges természetben- a nagyon hálátlan időjárás ellenére.
Tudtuk utunk végén egyedi bajai gasztronómiai csemege lesz jutalmunk- az ebédünk, a híres gyufatésztás halászlé. Így is volt, a sikeres kirándulás végén 8-9 km megtétele után az ízletes forró hungarikum megkoronázta az élményünket.
Jó volna egyszer nyáron napsütötte jó időben is megismételni az erdei programot- viszontlátni a Pörbölyi titánt.

Bagyinszki Zoltán

Tavaly októberben, szomorú időben – szemerkélő esőben indultunk a Tesóval megkeresni Magyarország legnagyobb-kerületű fáját.
A Duna menti erdők lakóját a Fekete- nyár impozáns példányát,a “NAGYFÁT”.
A rendkívül csúszós – sáros erdei utakon haladva – megúsztuk a nagy zúgást- nem estünk el, egyensúlyozva közlekedtünk, többször esernyőt is húztunk.
A fotós persze nem kényelmeskedett, ázott végig a több órás kaland idején. Az exponálást sárga, barna, néha zöld színek motiválták. Nem panaszkodtunk, eltökéltük- megszerveztük a találkozást.
A bajai nagy-hídnál, a Potyka csárdától indultunk- végig követtük a a jelzéseket- az idő múlásával már türelmetlen voltam mikor látom meg a hazai giga példányt.
Amikor letértünk az útról a szűkebb erdei ösvényre, sok öreg és vastag törzsű nyárfával találkoztunk a vizes élőhelyen, ekkor már elállt a szemerkélés- gondolta az időjárás felelős ezek a fiúk megérdemlik a vízmentes randevút. Közben a Duna egy keskenyebb mellékága / Móricz-Duna volt a kísérőnk. Majd a tesó kiáltása verte fel az erdő csendjét: Itt van!
Megérkeztünk lepakoltunk – száraz ruhára cseréltük az elázott holmik egy részét és tisztelettel körbejártuk a Fekete -nyár 12 m körkerületű 4 főágra szakadt (ill. összenőtt) dendrológiai csodát.
Érdekes volt a nem beteg- de fura sajátságos csomoros fafelület a maga 35 m magasságával –amely jó 100 éves korával fiatal egyednek számít.
Jó egy órát töltöttünk a fotózással (a szűk tér a magasság és a környező behajló ágak – törzsek… nehezítették a feladatot.), tisztelgéssel, a részletek, a környezet megtekintésével.
Tényleg nehéz volt a visszaindulás, az elválás- hiszen már régóta terveztük a z erdei programot – a titán látogatását.
Visszaindultunk hol szemerkélő, hol párás vizes időben törölgetve a fényképezőgépet, figyeltük a jeleket és gyönyörködtünk a szépséges természetben- a nagyon hálátlan időjárás ellenére.
Tudtuk utunk végén egyedi bajai gasztronómiai csemege lesz jutalmunk- az ebédünk, a híres gyufatésztás halászlé. Így is volt, a sikeres kirándulás végén 8-9 km megtétele után az ízletes forró hungarikum megkoronázta az élményünket.
Jó volna egyszer nyáron napsütötte jó időben is megismételni az erdei programot- viszontlátni a Pörbölyi titánt.

Bagyinszki Zoltán

Új sorozatot indítok a www.bagyinszki.eu honlapon.
Szeretném bemutatni, megismertetni a történelmi Magyarország területén, Európa közepén- az 1000 évünk alatt létrejött (létrehozott) Katolikus Érsekségeket – érseki vallási központokat.
A témakörönként néhány felvétel betekintést nyújt a 8 centrum világába, fontosabb értékeibe. Megismerhetjük majd Karácsony közeledtével, advent idején a hazai impozáns érseki palotákat, az érseki templomokat, monumentális székesegyházakat, szobrokat, fontosabb intézményeiket, műemlékeiket. A mecénás érsekek értékteremtő –alkotó munkáját.
Legtöbbjük az Árpád-korban jött létre- talán a legrégebbi megmaradt épületek, részletek, altemplomok Gyulafehérváron, Veszprémben láthatóak.
Elsőként Esztergom kerül a képernyőre, majd sorban jönnek a történelem folyamán érseki központokká fejlődött városok: Kalocsa, Veszprém, Eger, Hajdúdorog és a határon túl rekedt Nagyszombat, Zágráb és Gyulafehérvár érseksége. Valamennyi különleges vallási és egyházi vonzerő és egyben turisztikai, művészeti értékű látnivaló.
Mindenhol jártam már, megcsodáltam e szépségeket- jelentős értékeket / a fényképezőgépem segítségével – jó szívvel ajánlom Önök számára is.

Bagyinszki Zoltán fotográfus

Az esztergomi Várhegy királyi palotáját Géza fejedelem kezdte építeni a 10. század utolsó harmadában. Munkáját fia, István király folytatta; őt az itt álló templomban koronázták meg. A 11. század első évtizedében ő tette a várat a mindenkori a király egyik legfontosabb székhelyévé, ezzel Esztergomot a Magyar Királyság egyik központjává, érseki székhellyé. Nevelője, Szent Adalbert tiszteletére emelte Magyarország egyik első székesegyházát, a Szent Adalbert-székesegyházat.
A vár és a Szent Adalbert-székesegyház a 18. században
A ma is látható lakóépületeket III. Béla király parancsára emelték külhoni építőmesterek. Ezzel alakult ki a déli sziklacsúcson az uralkodó székhelye, központjában a sokszögletű lakótoronnyal és a gyönyörű várkápolnával. Tőle északra egy kisebb dombon emelkedik a Szent Adalbert-székesegyház. Első jelentősebb ostromát az 1241-1242-es tatárjárás idején szenvedte el. A tatárok elfoglalták és földúlták a királyi városrészt, de a kővárat a spanyol származású Simon ispán és fegyveresei megvédték. A 13. század második felében már az egész Várhegyet az esztergomi érsek birtokolta; az érsekek hatalmuk tudatában az uralkodóval is többször szembeszálltak. A 14. század elején a felvidéki vármegyéket uraló Csák Máté pusztította az érsekség birtokait. A várat a cseh származású Vencel király csapatai foglalták el, majd Vencel kivonulásakor azt a Kőszegieknek adták át. Károly Róbert 1307-ben ostrommal vette be a várat. Uralkodása alatt Esztergom felvirágzott. Az egyház jelentős építkezésekbe kezdett a Várhegyen. A város virágkorának csúcspontján, a reneszánsz műveltségű Vitéz János érseksége alatt épült a folyó felőli oldalon az ebédlőpalota és a várhegy Duna felőli oldalán az akkoriban európai hírű függőkert. A kert megmaradt teraszai az ezredfordulón is jól láthatóak a gazzal benőtt hegyoldalban.
A 16. században már a hódító török árnyéka vetődött az esztergomi érsek székhelyére. A várat I. Szulejmán szultán serege 1543-ban megostromolta és elfoglalta. A török megszállás idején fokozatosan dőltek romba a középkori magyar építészet remekműveiként számon tartott székesegyház és palotarészek. A Habsburg hadvezetés többször is elfoglalta, de az Oszmán Birodalom katonái ismételten visszavették a Buda körüli végvárrendszerük kiemelkedően fontos bázisát. 1594-es ostrománál esett el Balassi Bálint, a korszak legjelentősebb reneszánsz költője.1595-ben Mansfeld Károly parancsnoksága alatt álló keresztény seregek visszafoglalták a várat 10 évre, majd ismét török kézbe került. A „pogány” hatalmából véglegesen csak 1683 őszén szabadította fel Sobieski János lengyel király seregével, az ő emléktábláját a Duna menti Vízivárosban láthatjuk. A II. Rákóczi Ferenc vezette kuruc szabadságharcban történt az utolsó katonai esemény, amikor rövid ideig a felkelők tartották hatalmukban a várat.
A 18. században fokozatosan lebontották védőműveit, majd 1869-re elkészült a régebbi templom helyén a monumentális méretű Bazilika. Az egykori királyi székhely múltjának feltárását az 1930-as esztendőkben kezdték meg. 2000-ben a vár egyes részeit teljesen újjáépítették, és megkezdték a freskók feltárását, felújítását. 2008-ban, a Reneszánsz év keretében a vár déli pontján egy új tornyot építettek fel, ami a 2007-ben a vármúzeumban talált Sandro Botticelli-freskót, és a Vitéz János studiolóját védi a beázástól. A „Fehér torony” átadása, és egy Vitéz János emléktábla leleplezése 2009. május 13-án történt.

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából