Hárs László : Miért piros a pipacs?
Hol volt, hol nem volt, valaha égen, régi időkben volt egyszer egy szántóföld. Szántóföld szélén, ároknak partján tengődött egy szál haloványkék pipacs. Úgy ám, haloványkék! Mert akkoriban, réges-régen, az az első szál pipacs, amely kidugta fejét a földből, haloványkék szirmokat tárt a nap felé, s ki tudja, tán mindmáig haloványkék is marad, ha nem esik meg az eset, amelyet most elmondani készülök, de megesett, meg bizony, s így esett…
Úgy esett, hogy az a pipacs széttekintett a világban, megfürdött a napsugárban, s gyöngéd szirmait kitárva így sóhajtott a hév nyárba: “Be szépséges szép világ, ó be boldog minden élő!”
Hát amint így sóhajtozott, ámuldozott, bámuldozott; rácsodálkozott a szőke, hajladozó búzaföldre. Búzaföldön, ért vetésben, a hév nyári napsütésben félmeztelen emberek görnyedeztek. A sereg háta mögött egy pocakos, nagy potrohos hajcsár lépdelt, s bőrkorbácsot suhogtatva így kiáltott: “Hé! Rabszolgák! Dolgozzatok, annyit mondok! Máskülönben a hátatok megkóstolja a korbácsot!”
A kis pipacs fakó szirma megremegett, mintha sírna. Pipacs-szíve megsajdult, ha szólni tud: feljajdul. Így csak nézte, némán nézte, fájdalomtól megigézve, a rabszolgák hogy görnyednek, homlokukról hogy hullanak sűrű záporban a cseppek. És amint a temérdek búza végébe értek, egyikük – a legsoványabb, legkínzottabb, legfáradtabb – mély sóhajjal lerogyott az árokparton megpihenni. Homlokáról egyetlen csepp veríték a földre hullott, azaz dehogyis a földre, egyenest a szál pipacs haloványkék szirmaira. Hát abban a pillanatban, ahogy az a sós csepp érte, a kék pipacs ím színt váltott, kékből váltott hófehérre.
Fehér pipacs megborzongott, mint amikor hűs szél támad, s virágszívén végigsuhant igaz részvét, fájó bánat. Ámde akkor odarontott az a kövér, az a hájas. Átkozódott, szitkozódott, bőrkorbácsát suhogtatta, s fene dühvel így kiáltott: “Hé! Rabszolga! Fel! Munkára! Ha nem mégy, nagy lesz az ára!”
S azon nyomba’, hogy kimondta, bőrkorbácsa suhogott, megsuhogva lecsapott. Meg se jajdult, akit vertek, korbács nyomán vére serkent, s egyetlen csepp piros vére földre hullott…Azaz dehogyis a földre! Egyenest a szál pipacsra, szirmára, a hófehérre. S hát abban a pillanatban, ahogy az a csepp vér érte, fehér pipacs ím színt váltott, fehérből vált vérpirosra.
Piros pipacs megborzongott, mint amikor vihar támad. S virágszívébe költözött égő harag vörös lángja. Jöttek esők,hogy lemossák, záporok, hogy eláztassák azt a vérszínt, de hiába, mindhiába, a pipacs az piros maradt, mint a lánggal égő harag.
Régen esett ez az eset, piros pipacs már azóta sok magvát a szélbe szórta, s árkok, partok oldalán itt is, ott is pipacs nyílik, és vérpiros valahány.