Velence (olaszul Venezia, velencei nyelvjárásban Venezsia) a lagúnák városa, az észak-olaszországi Veneto régió székhelye. Az Adriai-tenger északi részén fekvő mocsaras Velencei lagúnában fekszik, amely két jelentős folyó, a Pó és a Piave torkolata között húzódik.
A szigetvilág valamivel több mint 7 km²-re terjed ki. A „comune” területe azonban ennél sokkal nagyobb, magába foglalja Burano, Murano, Torcello szigeteit a lagúna belsejében – sok apróbb szigettel együtt -, illetve Lidót és Pellestrinát a nyílt tenger felé.
A várost sokszor illetik az „Adria királynője”, a „víz városa” és a „fény városa” jelzőkkel.
Az 500-as években a népvándorlás zűrzavara elől egyre többen menekültek a lagúnák szétszórt szigeteire, ahová már nem ért el a szárazföldet meghódító lovas népek tényleges hatalma. A letelepültek itt halászattal és sólepárlással keresték kenyerüket, korszerűen művelték szigeteik földjeit és vezetőiket, a tribunokat maguk választották.
Néhány száz év alatt a primitív közösség már nagyobb egységbe tömörült, a szigetek benépesültek, kénytelenek voltak a lagúnák rovására terjeszkedni, feltöltve azok vízét a behordott földdel, ideszállított kövekkel. A szigetek közti szorosok csatornákká kezdtek szűkülni, a mai városközpontban, a Rialto szigeten kialakult a város magja. A lakosság osztályokra kezdett tagozódni. A halászok és hajósok élénk kereskedelmi forgalmat teremtettek a Lombardiai-síkság és a szemben fekvő dalmát partok között, gazdag kereskedődinasztiák nőttek fel. A szigeteket kormányzó tribunok rendszerint a legtekintélyesebb 20-30 családból kerültek ki. E közösség azonban állandó hadakozásra kényszerült az isztriai és dalmát kalózokkal szemben, s emellett hol a frank Kis Pipin király, hol a ravennai bizánci császári helytartóság ellen kellett védekeznie.
A közös érdekek szorosabbra kovácsolták a szigetek közösségeit, a communákat, tribunjaik 697-ben közös vezetőt választottak, Paulicius Anafestust, az első dózsét s ezzel megkezdődött a Köztársaság 1100 évig tartó külön élete. A főbb kérdéseket eleinte a népgyűlés, az arengo döntötte el, de az urak már kezdettől fogva szilárdan a patrícius családok voltak. A következő századokat a hatalomért folyó éles harcok jellemezték a patríciusok és a dózsék között, 150 év alatt 20 dózse fordult meg Velence trónján.
Eközben a város tengeri hatalommá fejlődött: a 9. században kereskedelmi kapcsolatai már a Keletrómai Birodalom egész területét behálózták, sőt az arab államokra is kiterjedtek.
Velence jellegzetessége a magas vízállás (acqua alta). Évente több alkalommal is előfordulhat november és április között, hogy ár önti el a város mélyebben fekvő részeit.
Velence két állandó veszélyforrása ma az eliszaposodás és az acqua alta. A 20. század második felében a környék vegyiüzemeinek, kőolaj-finomítójának környezetszennyezése és a közlekedési eszközök légszennyezése miatt egyre gyorsuló ütemben zajlik a város építészeti emlékeinek pusztulása, süllyedése.
A lagúna vízállását állandó megfigyelés alatt tartják, közvetlen fenyegetés esetén szirénák szólalnak meg a városban. A Szent Márk téren (Piazza San Marco), a megállóknál és a forgalmas helyeken járópallókat fektetnek le. Gumicsizma nélkül szinte lehetetlenné válhat a gyalogos közlekedés.
Forrás: wikipédia