Kategória Archívum: Határon belül – 93.000 km2

12►

Zsóry Lajos 1938-ban engedélyezte, hogy saját birtokán kőolajt feltáró fúrást végezzenek. A fúró nem hozott fel ugyan olajat, de 1939. február 25-én a fúrást végző emberek csodálkozására és örömére, 875 m mélységből, triász kori víztárolóból gejzír módjára 30 méteres melegvízoszlop tört fel. A kút percenként előbb 3000 liter, majd három hét múlva már 5000 liter 68 °C fokos vizet adott. Zsóry Lajos kifizette a fúrás során földbe helyezett csövek ellenértékét, s így 1940. január 1-jétől palackozott formában hozhatta forgalomba az ásványvizet. Majd 1940 júliusában megnyitotta az első 35×18 méteres fürdőmedencét, amely most uszoda. Ez a fürdő megérdemelten megőrizte, úgy tűnik végérvényesen, az akkori tulajdonos, ZSÓRY nevét, aki még abban az évben elkészíttette a víz vegyelemzését és gyógyhatásainak vizsgálatát. A későbbi ismételt vizsgálatok is egyértelműen igazolták, hogy a mezőkövesdi ZSÓRY termálvíz értékes ásványvíz, nevezetesen kalcium-, magnézium-, hidrogén-karbonátos és nátrium-kloridos hévíz, mely igen jelentős szulfidion tartalmánál fogva, a kénes gyógyvizek csoportjába tartozik. Gyógyhatását tekintve a gyógyvíz nemcsak Magyarország természeti kincseinek egyik legértékesebbike, hanem európai viszonylatban is számottevő. Az első fúrást az 1960-70-es években további három, majd 1988-ban még egy követte. A kutak ellátják a jelenlegi 11 hektáron fekvő fürdőegységet, mely magába foglalja: az 50×30 m nagyságú, 1,30 m mélységű, megosztott területű, 33-37 °C-os termálvizes nyitott medencét, a 7×12 m nagyságú, 1,0 m mélységű, 37 °C-os nyitott gyógymedencét, az 50×20 m nagyságú, 0,2–2,5 m mélységű, 24 fokos vizű hullámmedencét, a 64 m belső átmérőjű, 1–1,4 m mélységű, 24 fokos körmedencét, a 20×11 m nagyságú, 0,8 m mélységű, háromrészes, 36, 38 és 40 fokos fedett gyógymedencét, s a hozzá csatlakozó, 33×17 m nagyságú, 24-26 °C-os vizű, feszített víztükrű fedett úszómedencét, valamint a gyógyászati részt egy súlyfürdőmedencével, öt kádfürdővel, melyek közül három víz alatti vízsugármasszázs kezelésre is alkalmas, további iszappakolásra és gyógymasszázsra alkalmas kezelőhelyiségekkel, szaunával. Az Egészségügyi Minisztérium 1968-ban a ZSÓRY I. és II. sz. hévízi kutak vizét gyógyvízzé, 1983-ban a Mezőkövesdi Gyógy- és Strandfürdőt országos jelentőségű gyógyfürdővé nyilvánította. A ZSÓRY fürdőtől 400 m-re 1986-ban 156 ágyas Megyei Reuma Kórház épült, melynek legfőbb terápiás lehetőségét, a balneoterápiát szintén a fürdő biztosítja.

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az Európai Fürdőszövetség (ESPA) EuropeSpa MED minőségbiztosítási védjegyét vehette át négy magyarországi gyógyfürdő képviselője. A több mint 1500 európai gyógyfürdőt és gyógyhelyet tömörítő szervezet tanúsítványát a megfelelő auditálás után a budapesti Széchenyi Gyógyfürdő és Uszoda, a Hévízi Tófürdő és a hozzá tartozó szálloda, a mezőkövesdi Zsóry Gyógy- és Strandfürdő, valamint a Bükfürdő Gyógy- és Élménycentrum kapta meg.
Joachim Lieber, az ESPA tiszteletbeli főtitkára az elismerő oklevél átadása előtt azt hangsúlyozta: a tanúsítvány azt jelzi, hogy a vendégek azt a magas európai minőséget kapják, legyen szó gyógyászatról, szálláshely kínálatról, gasztronómiáról, higiéniáról, vagy éppen fürdőszolgáltatásokról, amelyet a saját országukban már megszoktak.

http://privatbankar.hu/vasarlo/nemzetkozi-tanusitvanyt-kapott-4-magyar-furdo-307047

123►

Radics László 1950-ben született Debrecenben. Ipari szakmunkásképző intézetben végezte középiskolai tanulmányait, majd 10 éven át orvosi műszerészként dolgozott. A mézeskalácsos mesterséget felesége hozta a házhoz “stafírungként”. Pázmándy Zsuzsanna ugyanis a híres hajdúböszörményi mézeskalácsos dinasztia, a Harsányi és a Pázmándy család leszármazottja, akik az 1890-es évektől űzték a mesterséget. Radics László az 1970-es években vált a család tagjává. 1979-től bizonytalanná vált a műhely sorsa, apósa, Pázmándy László ugyanis egyre többet betegeskedett. Segédei sorra elkerültek Hajdúböszörményből, így félő volt, hogy nem lesz aki tovább vigye a mesterséget. Radics László ekkor döntött úgy, hogy feladja eredeti szakmáját és beletanul a mézeskalácsosságba. Apósa a mesterség minden fortélyára megtanította. Miután orvosi műszerészként is az aprólékos, precíz munkához volt szokva, hamar beletanult a mézeskalácsosság rejtelmeibe. 1979-től már alkalmazottként dolgozott a műhelyben, az inasév 1984-ig tartott. Az idős Pázmándy mester ekkor már nyugodt szívvel vonult nyugdíjba és bátran adta át helyét a vejének. Radics László 1984-ben jogilag is átvette a műhely vezetését, és ettől kezdve önálló mézeskalácsos lett. A régi hajdúböszörményi műhelyben 1988-ig dolgozott. Debrecenben, az Alvinczy utcai családi házban aztán új műhelyt építtetett a mester, ahová átköltöztette a mézes örökséget is: a régi eszközöket, kellékeket, faformákat, a 100-150 éves ütőfákat. És persze a régi mézeskalácsosság minden csínját-bínját is magával hozta a cívis városba, köztük a híres ősök elévülhetetlen receptjeit.
Radics László mára az egyik legkeresettebb mézeskalácsossá vált, nem csak itthon, megájárta már Rómát, Londont és Párizst is. Se szeri, se száma a meghívásoknak. Ha nincs vásár, akkor Hajdú-Bihar kézműveseit képviseli valahol, finomságokkal látja el a Nemzeti Vágta nézőseregét, nyári táborokban ad ízelítőt mesterségéről, vagy beteg gyerekekkel együtt süt mézeskalácsot valamelyik kórház gyermekosztályán.
A mester ma már nem egyedül serénykedik a műhelyben. Kisebbik fia, Zoltán állt be mellé, így már biztos, hogy lesz, aki továbbviszi a lassan másfél évszázados családi hagyományt.

https://www.made-in.hu/partnereink/radics-laszlo-nepi-iparmuvesz/

Legkorábbi részei a kettős torony között építtetett palotaszárny és az azokat övező kőfalak voltak – ezeket a pannonhalmi bencések építették 1260-1262 között. Ez annyira megtetszett IV. Béla királynak, hogy 1262-ben cserével megszerezte magának. A királyi vár felügyeletét a Pok nemzetséghez tartozó Móriczhidai család látta el. 1441-ben I. Ulászló Némai Kolos Jeromosnak adományozta a várat, de 1445-ben már az Újlakiak kezében volt, és a családnál maradt 1521-ig. 1531-ben az akkoriban éppen Habsburg Ferdinánd királyt pártoló enyingi Török Bálint kapott rá adománylevelet, ezért parancsára Martonfalvay Imre deák vonult fel ostromára nagyobb sereggel. A felsővárral szembeni sziklára húzatta fel ostromágyúit, aminek láttán a megrémült őrség első szóra feladta posztját. Imre deák átépíttette és kibővíttette a várat; 1531-40 között írt naplójában több adat maradt fenn az ostromról illetve az építkezésről.

A Balaton vidékén rohamosan előrenyomuló török hódítókkal szemben Szigliget is részévé vált a végvárrendszernek. A Lengyel nemesi család, birtoklása idején leghíresebb várkapitánya, Magyar Bálint parancsolt benne. A 16. században már elavult várnak számított, mivel nem esett bele a fontosabb hadjáratok útvonalába, elmaradt a korszerűsítése is. A korabeli krónikákat fellapozva tudjuk, hogy a somogyi partot uraló törökök sokszor áteveztek hajóikkal, hogy kirabolják a keresztény falvakat. Ellenük emelték a part menti magaslatra az „Óvárt”, ami a régészeti kutatások szerint a magyar naszádosok bázisa volt: innen figyelhették az ellenséges hajókat. Mint oly sok, hegycsúcson emelkedő középkori várét, Szigliget végzetét is egy villámcsapás okozta, ami felrobbantotta az egyik toronyban őrzött puskaport, és a tűzben leégtek a vár épületei. Az elszegényedett Lengyel família már nem állíttatta helyre, inkább a völgyben elterülő faluban emelt kúriát.

A török hódoltság után a vár elvesztette harcászati jelentőségét. 1702-ben I. Lipót más várakkal együtt ezt is leromboltatta, a Rákóczi-szabadságharc idején már használhatatlan volt. A köveket a környék lakossága építkezéseihez használta. 1913-ban, 1953-ban és 1965–66-ban megerősítették a falakat.

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

12►

A telken jelenleg három épület áll: a főépület, hozzáépítve a mára átalakított istálló épülete (ma vendégház), ezzel szemben egy kisméretű borospince, mögötte, a telek hátsó felében egy újabb keletű nyitott szín látható. Az utolsó tulajdonosától Bertalan Béla-féle portaként ismert épületet a 18. században emelték, majd a 20. század elején átépítették, gazdasági épületei a 19. századból valók.
Szalagtelken, utcavonalas beépítéssel álló egykori lakóház. Oromzata téglaépítésű, háromszög alakú, fehérre meszelt, macskalépcsős, farkasfogas kontúrkiképzésű, felük a középtájon négyszögű szellőzőnyílással, alul két ablak. Az eredeti nyílászárói a felújítás során – a régi ablakok mintájára készítve – ki lettek cserélve. Ablakai kapcsolt gerébtokosak, egyrétegűek, két nyílószárnyasak. Oromzata kb. a torokgerenda magasságában megosztott, vakolatdíszes. Falazata kőből és sárból épített, kívül-belül vakoltak, fehérre meszeltek.
Alaprajzát tekintve egysoros, négyosztatú két udvarról nyíló bejárattal. Az első ajtón át egy kis előtérbe jutni, innen nyílik az utcára néző, gerendafödémmel borított szoba, másik oldalon a kamra, vele szembe a mászókéményes konyha, míg a hátsó ajtó a nyári konyhába, s az innen nyíló füstölőbe vezet. Tetőformája nyeregtető, héjazata nád.
A vendégháznak átalakított egykori gazdasági épület közvetlenül hozzáépítve. Ennek falazata vakolatlan terméskő, a tetőn hódfarkú cserép. A főépülettel szemben, az utca vonalától távolabb egy kisméretű, jó arányokat mutató, nádfedésű borospince.
A tájház belső berendezése a Balaton menti népi életmód és lakáskultúra tárgyi emlékeit mutatja be.

http://www.tanyamuzeum.hu/magyar/oldalak/balatonakali/

A település és környéke már az ókorban is lakott hely volt, amit az itt talált római-kori leletek is bizonyítanak. Magyarbóly neve először 1287-ben tűnik fel az oklevelekben, ekkor Boyad alakban írták. A falu hosszú ideig a Bólyai család birtoka volt, majd a Kórógyiak lettek birtokosai, a Kórógyi család alapítása volt az itteni ferences rendi kolostor is, mely hosszú évtizedekig működött itt. A 15. században a környék híres volt borairól és kereskedelméről, de a fellendülést a török megszállás és később a Rákóczi-szabadságharc időszaka megtörte, ugyanis utóbbi után a település elnéptelenedett.
Az 1696-os évek körül, a törökök kiűzése után a település szerb hűbérbirtok lett, majd a szerbek hazatérése után szinte elnéptelenedett. 1755 és 1830 között tolnai sváb telepesek érkeztek a faluba. Ők építették a falu első iskoláját és a templomot is. A település sokáig a környék evangélikusságának a központja volt. A környékbeli sváb lakosság többségének ellensúlyozására 1939-40-ben a kelet-magyarországi területekről, a Szabolcs vármegyei Vaja faluból érkeztek vajai telepesek a községbe, így az 1900-as évek első felének közepére Magyarbóly egy soknemzetiségű falu lett.
1910-ben 1497 lakosa volt, melyből 347 fő magyar, 815 fő német, 323 fő szerb, 4 fő horvát, 1 fő oláh és 7 fő egyéb anyanyelvű volt. A lakosok közül 858 fő tudott magyarul.
A település jelenét lassú fejlődés jellemzi. A rendezett kis község a közművek terén is sokat fejlődött az utóbbi években. Lakosai között élénk civil élet folyik.
A település a 20. század közepéig Baranya vármegye Baranyavári járásához tartozott.

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

12►

Az “új” típus 1954-ben debütált először nemzetközi porondon, előbb Genfben, majd Párizsban is. Mindkét kiállításon nagy sikert aratott, utóbbiban oklevéllel is díjazták. Azonban a nagy siker ellenére a gyártás, csak lassan indult be. Ennek fő oka az volt, hogy a járműveket nagy precizitással készítették, ráadásul prioritást élveztek a külföldre szánt, egyedi buszok is. Ráadásul ez volt az az időszak, amikor az Ikarusnak kiadták az utasítást: közszükségletű cikkek előállítására. Ennek következtében kellett többek között 30.000 babakocsit is készítenie a gyárnak, amely persze nagymértékben visszavetette a buszgyártás hatékonyságát.
A buszok első szériájánál jobb oldalon, csak középre tettek ajtót, ez azonban duplaszárnyú volt, amely megkönnyítette a felszállást nagyobb csomagokkal is, ugyanakkor előre nem került ajtó, hogy az ülőhelyek száma ne csökkenjen. A jármű baloldalán azonban, külön a járművezető részére volt beszerelve egy ajtó. 1955 és 1962 között középre csak egy ajtószárny került, míg 1962-től a vásárló kérésének megfelelően alakították ki az ajtókat.
1957-ig a típuson szériakellék volt az úgynevezett tetőívablak, amely plusz fényt biztosított az utastérbe és a komfort érzetet növelte, ezt követően azonban már csak kérhető opcionálisan kérhető elemként építette be a gyár. 1964-ben készült el a MÁVAUT számára az egyedüli légkondicionált típus, ezt követően csak a 200-as széria buszai kaptak ilyen extra felszereltséget. 1967-ig az ülések műbőrből készültek, ezután jelentek meg a műbőr-textil ülések a járműveken.

Magyarországra összesen 1191 példány került, melyből 1048 darab szolgált valamely állami közúti tömegközlekedési vállalatnál, a maradékon pedig a MALÉV, valamint az IBUSZ és az Expressz utazási irodák osztoztak.

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

12►

A gazdag képsorozat szeretne emléket állítani a köztiszteletben álló és nemrég elhunyt kézműves mesternek. ( 2016. május 7- én délelőtt második alkalommal jártam nála, én még a képeket elkészíthettem Róla, de a szöveg a szerkesztő által már vele nem készülhetett el……..)

A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál egyik érdekes újdonsága tegnap jelent meg és a Millenárison debütál, a szerkesztő és a Corvina Kiadó igazgatójának jóvoltából. A most megjelent MAGYAR NÉPI KÉZMŰVESSÉG Bede Béla szerkesztésében készült –360 oldalas tematikus útikönyvben bővebben olvashatunk a közismert kalaposmesterről. Sajnos Ő már nem érhette meg a holnapi könyvbemutatót. A fotók a halála előtt pár hónappal készültek a műhelyben a régi eszközeinek, szerszámainak társaságában (a könyv közel felének fotóanyagát Bagyinszki Zoltán fotográfus készítette). Sok érdekes alkotó, ügyes kezű megszállott népművésszel találkoztam a munka során – kamerával a kezemben érdekes feladat volt látni őket munka közben és fotózni a gyönyörű egyedi alkotásaikat. Kár, hogy ma még Magyarországon nem került helyére a dolog, mármint sokkal több értékes és igényes terméküket- műalkotásukat kéne vásárolnunk …. bár a pozitív folyamat már elindult. A gyapjúból készült Mihalkó féle kalapok a víztől – esőtől, hidegtől és a nap melegétől is óvták viselőjét, de rugalmas keménysége valódi biztonságot is jelentett számára. Az alföldön generációk / juhászok gulyások csikósok viselték évtizedeken át Gyula bátyám a Magyar Értéktárba került kalapkölteményeit. Valószínű távozásával ez a szakma is szegényebb lett egy remek mesteremberrel- csak remélni lehet, hogy a családból valaki tovább használja majd a műhelyt-a szerszámokat, kalapformákat és az ellesett, megtanult fogásokat alkalmazva tovább viszi a szakmai kultúrát: közelítve azt a minőséget amelyet megszokhattunk az alkotótól.

Bagyinszki Zoltán

1949-ben Balmazújvárosban, kalapos dinasztia tagjaként született. A Mihalkó-féle hortobágyi pásztorkalap merinói bárány gyapjából, kézzel készített, egyedi formájú, a viselő foglalkozását jelző hortobágyi pásztorkalap. A balmazújvárosi Mihalkó család tagjai a 19. század derekától – öt generációjuk 11 kalaposmestere – foglalkoznak kalapkészítéssel.
2003-ban a Népművészet Mestere címet a hortobágyi pásztorkalapok és a hagyományos paraszti kalapok készítéséért kapta meg. Azóta számos díj és elismerés birtokosa: Hagyományőrző-díj, Király Zsiga- díj, Kölcsey Ferenc-díj, Gránátalma-díj, Balmazújváros Város Kultúrájáért-díj, Szidor Kati emlékérem. A hortobágyi pásztorok hagyományos kalapjait, a naptól, hidegtől és esőtől védő fejfedőt, ma már egyedül a Mihalkó család készíti az országban. Az idén a Mihalkó-féle hortobágyi pásztorkalapot felvették a Magyar Értéktárba.

http://civishir.hu/helyben-jaro/2016/11/meghalt-a-kalaposok-kalaposa

12►

Összehasonlítva más európai népművészetekkel, a hímzés a magyar népművészetben különösen jelentős. A hímzés intenzitásában tájanként nagy különbségek voltak, egyes videkeken a hímzés jelentéktelen maradt, a sokat hímző vidékeken azonban az egész szobabelső, ill. a viselet fő meghatározója lett. A felhasznált alapanyag és a készítők szerint megkülönböztetjük a vászonhímzéseket, amelyeket rendesen len-, kender-, pamutvászonra, gyolcsra, ritkábban valamilyen gyári szövetre varrnak s a ház öltözetét, kisebb mértékben a testi ruhákat díszítik. Készítői és rendesen használói is maguk a parasztasszonyok, lányok, akik közül gyakran kiválnak a hímzés specialistái. A hímzések másik nagy csoportja a szűcshímzéseké és a szűrhímzéseké, melyeket bőrre és különböző minőségű posztófélékre varrnak. Ezeket férfiak, szűcsmesterek, tehát tanult kézművesek
készítik,vagy a mesterek családjához tartozó nők végzik. A hímzőfonal lehet szőr (a magyar racka juh megfont és növényi festékanyaggal színezett szőre) vagy gyári gyapjú, pamut, házicérna, szűcsselyem és végül műselyem. A tűn, esetleg gyűszűn, ollón kívül egyéb segédeszköz a hímzéshez nemigen kell, néhol hímezték rámán. A varrókészség, a fonalak helye egyébként kisméretű hímzőkosárban van, ezek mintájára az Alföldön áttört oldalú cserép fonaltartókat is készítettek. A minta megjelenése mindenekelőtt attól függ, hogy a varró a keresztöltéses csoportot, a szálak számolására alapozó technikát választja-e, amely mértanivá teszi a mintát, vagy olyan öltéseket alkalmaz, amelyek ún. szabadrajzú tervek kivarrására valók. Ez utóbbiaknál fordul elő, hogy a mintát előrajzolják, “írják” az anyagra, innen a kalotaszegi “írás után varrott” vagy “írásos” elnevezés és a mezőkövesdi íróasszony, kalocsai író megnevezés. Országszerte megtalálhatók a hímzésnek a régi stílusú népművészet körébe tartozó rétegei. A mintáknak egyaránt vannak szálszámolás után varrt és szabadrajzú változatai. A kivitelezésre jellemző az aprólékos pontosság, változatos öltéstechnikák, egy darabon nemegyszer akár nyolc vagy többféle öltés használata. A múlt század elejétől az új stílusok, parasztstílusok megjelenésével ez a régi stílusú mintakészlet sokfelé zsúfoltabbá válik, kiszínesedik, új elemekkel, új motívumokkal egészül ki. A régi stílusú darabok sokrétű, változatos öltéstechnikája leegyszerűsödik, s a színek és a minták lesznek sokfélék. Az utolsó, a legújabb hímzőstílusok a 20. században alakulnak ki. Ezekben a főként fehér gyolcs és kékfestő öltözetdarabok díszítésére jelennek meg az újfajta minták, melyeknek tervezése, színezése gyakran naturális törekvéseket mutat. A parádés szoba a hímzések egész sorát mutatja be, hímzővidéken ezek adják jellegét, fő díszét. A ház legjava hímzései – és szőttesei – különösen nagy számban kerülnek szem elé az emberi életpálya fordulópontjain, lakodalomkor, amikor a kelengye díszes ruhaneműit kiállítják, valamint halálesetkor. Mindezeken a darabokon a hímzés megszabott módon, a legfeltűnőbb helyre kerül: párnahéjaknak a végére, melyek a fölvetett ágyon mind látszanak, a lepedőnek az alácsüngő szélére, abrosznak a közepére és szélére, kendőknek a látszó és érvényesülő széleire.

http://nepiiparmuveszet.hu/gyujtemenyrol_nepiipar.html