Magyarkanizsa kisváros és község Szerbiában, Vajdaság északkeleti részén, az Észak-bánsági körzetben.
A város 19. századi történetében a nagygazdák, gazdag vállalkozók, kereskedők, iparosok játszották a vezető szerepet. Megalakult a Gazdakör, az Úrikaszinó, az Ipartestület. Beindultak az olvasókörök, szakszervezeti körök. Megépült a Vigadó, kialakult az Erzsébet liget, más néven Népkert. Gőzmalmok létesültek az „Első gőz- tégla- és cserépgyár” (Grünfeld Herman alapította 1903-ban) a fűrésztelep, és ily módon álláshoz jutott a mezőgazdasági munkaerő-felesleg. Már ekkor hírnevet szerzett a kanizsai építőipar. A kőművesek, az ácsok, a kubikosok Közép-Európában dolgoztak. A 20. század első évtizedeiben még nagyobb fejlődést hoztak. 1908-ban rendezett tanácsú várossá lesz. 1912-ben megépült az új városháza, a gyógyfürdő. Az új Szent Pál templom a 17. században épült, a nagytemplom is ekkor bővült. Az 1700-as években emelt ortodox templom is akkor kapta mai formáját.
Az első világháború utáni trianoni békeszerződéssel került a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz. A néhai városi közlegelő területére a kormány délszláv lakosságot telepített, így alakult ki Velebit és a későbbi Vojvoda Zimonjić, de más településkezdemények is kialakulóban voltak. Nagy, dinamikus változásokat hozott a II. világháború, de a város gazdasági, népességi szerkezete lényegében változatlan maradt egészen az 1960-as évekig.
Az 1960-as évektől indult meg a határozott fejlődés mind a mezőgazdaságban, mind az iparban. Elkezdődött az olajmezők kiaknázása, az úthálózat korszerűsítése, ugyanakkor megszűnt a vasúti forgalom Szabadka és Zenta irányában. A Tisza 1970. évi nagy áradása után új gátrendszer létesült, majd 1973-ban megépült az új tiszai híd. A város új településrésszel is gazdagodott a Körös torkolati részének feltöltésével. A mai Kanizsát több hagyományos rendezvény jellemzi (futó- és úszómaraton, augusztus 20-ai újkenyér-ünnep, nyári és téli néprajzi és népzenei táborok, krizantémnapok, nemzetközi dzsesszfesztivál stb.). Ezek legrangosabbja, az Írótábor ihlette Kanizsa már-már elkopott díszítő jelzőjét: „A csönd városa”.
Nemcsak a táj szépségét határozzák meg a természeti adottságok: a Tisza, a csatornák, a víztározók, az erdőségek, a szántók, a rét, a legelők, az északon húzódó homokvidék környezete és élővilága, hanem a fő gazdasági ágakhoz is ez szolgált alapul: a jó minőségű termőföld, az agyag, a kőolaj és a hévíz.
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából