Harangok 2. a határon túli templomokból

Bim- bam, bim – bammmmm, B. Zoli fotográfus harangélményeiről.

Az utóbbi 10 évben három alkalommal szólalt meg a harang tőlem kb. 2-3 méterre- pedig figyelmeztettek ennek lehetőségére.

Harangfotózás  ill. toronyból panorámafotózáson voltam Diósgyőrben,  Nagybányán és Munkácson éppen. A tornyokból csodálatos a kilátás, fantasztikus panoráma tárul a képalkotó elé időjárástól, napszaktól, felekezettől függetlenül.

Igazi fotós élmény madárlátta képeket készíteni, erre kevesen vállalkoznak – macerás dolog ennek a megvalósítása.

Mindhárom helyre nehéz a bejutás, feljutás- lift sehol: vállalkozni, próbálkozni, kérni, bejutni majd a bizonytalan foknélküli vastag és friss galambsz…. s létrán, lépcsőn felmenni az ismeretlenbe egy kézzel, másikban a gép– többször teljes sötétségben, egyedül.

Wágner Attila barátom Sepsiszentgyörgyről, a hegymászó-kalandpark vállalkozó is büszke lehetne rám a magasság és nehézség leküzdését  vállalva.

Nem volt gyerekjáték, veszélyes és saját felelősségre történik, ezt mindig hozzátették a helyiek.Voltak ritka kivételek: Debrecen, Nagyszeben, Nagyszalonta, Kassa, Szeged biztonságos tiszta  közlekedés lehetőségére.

Miután kellően fényeztem magam – és feljutottam a harangok emelkedett világába nekem is sok minden eszembe jutott akkor a magányomban –  a harang sokkal több mint a déli harangszó! Igazi élmény látni, megörökíteni – megmutatni őket. Csoda hogyan került a helyére ? és hogy tud ott megmaradni az állandó soktonnás mozgó tömegével. A budapesti nagyharang súlya majdnem 10 tonna a Szent István Bazilika tornyában. Komoly technikai feladat lehet odavarázsolni a torony szűk ablakán keresztül, főleg ezelőtt 4-500  évvel, amely igazán bravúros teljesítmény – technika lehetett / talán csak kreatív egyszerűség.

Szóval a dolog elintézve, a Debreceni  Nagytemplomi toronyról “másolt”nagybányai Ref. torony 40 – méteres magasságában, a harangtérben megcsodálom a bronz részleteket, olvasom a szövegeit. Részlet: Budapesten öntötte Walser Ferenc 1892-ben, 2229 kg súlyú – míves népművészeti motívumos, virágdíszes, olvasmányos műalkotás. Belefeledkezve keresem a jó beállítást ami legtöbbször ugye nem is lehetséges a doboznyi térben.  A nagy látószögű objektív természetesen lent maradt az autóban, de már nem megyek vissza érte.

A megvilágítás esetleges – közben repülnek a galambok  és hullik a nyakamba a toll, a por és az ürülék….. emlegetem a Jézus Krisztust is. Lassan teljessé válik a csend- szűk a tér, itt ott szürkeség, de inkább mindenütt, ránézek az órámra……

Koncentrálok, emelem a gépet, megvan a képkivágás-levegővételem leáll, exponálok. Abban a pillanatban mozgást, zajt észlelek, mozdul valami, halkan megszólal a harang (néha éppen akrobata módon betámasztva  tartom magam a létra és az ablakpárkány között- a Munkácsi várat   vagy a Diósgyőri várat fotózva)majd egyre inkább őrült hangerővel  ismétlődik.

Talán soha nem lesz vége, de nincs hová menekülni a mély hang úgy tűnik  még inkább erősödik és folyamatosan zúg. Erre éppen lehetne , lehetett volna számítani , de igazából nem lehetett rá felkészülni.

Őszintén mondom, félelmetes különleges élmény volt – emlékszem  Nagybányán a környező festői hegyek és a fő tér épületei a Zazar partja miatt elszámolt az időérzékem- tudtam késő, nem érek le, gondoltam mindegy……. jön a harangszó és jött.

Rendkívül erős hanghatás volt  nagyon hosszan – kicsit pánikba is estem. Adrenalin, félelem, menekülési kényszer……Alig készült pár felvétel a Református templom tornyában “lakó” harangról. lásd a képek között.

Látom magam, szerencsétlenkedve eredménytelenül próbáltam a befogni a fülem, rejtekhelyet keresve forgolódtam – csoda hogy a dobhártyám bírta a kiképzést. Pedig tudom, megtanultam a kéz nem ér semmit nem szigetel, ilyenkor nyitva kell tartani a szánkat és majd befejeződik az égi koncert. Amikor vége volt, a harangzúgást – fülcsengést még hosszú percekig hallottam belülről, majd nagy örömmel elindultam lefelé a csendes templomhajó padsorába. A szép fotók így utólag megérték: Nagybánya a lehangoló Festőtelep, Véső Ágoston festőmű- vész barátsága mellett a templom óriás harangjával, hanghatásával is örökre belém vésődött.

Valószínű a jövőben inkább a  földről hallgatom Gyulán a Németváros Szent József, a Petőfi téri Református és a Belvárosi  Rk. templomaink hosszú déli harangszavát-ismert dallamukat. Amikor is mindig eszembe jut majd a rendkívüli hadvezérünk Hunyadi János Nándorfehérvári diadala ( az 1456-os győzelemre nagyon büszke vagyok – most olvasom Bán Mór műveként a hőstetteit, életét bemutató kiváló könyvsorozatot).

Bagyinszki Zoltán