Bim- bam, bim – bammmmm, B. Zoli fotográfus harangélményeiről.
Az utóbbi 10 évben három alkalommal szólalt meg a harang tőlem kb. 2-3 méterre- pedig figyelmeztettek ennek lehetőségére.
Harangfotózás ill. toronyból panorámafotózáson voltam Diósgyőrben, Nagybányán és Munkácson éppen. A tornyokból csodálatos a kilátás, fantasztikus panoráma tárul a képalkotó elé időjárástól, napszaktól, felekezettől függetlenül.
Igazi fotós élmény madárlátta képeket készíteni, erre kevesen vállalkoznak – macerás dolog ennek a megvalósítása.
Mindhárom helyre nehéz a bejutás, feljutás- lift sehol: vállalkozni, próbálkozni, kérni, bejutni majd a bizonytalan foknélküli vastag és friss galambsz…. s létrán, lépcsőn felmenni az ismeretlenbe egy kézzel, másikban a gép– többször teljes sötétségben, egyedül.
Wágner Attila barátom Sepsiszentgyörgyről, a hegymászó-kalandpark vállalkozó is büszke lehetne rám a magasság és nehézség leküzdését vállalva.
Nem volt gyerekjáték, veszélyes és saját felelősségre történik, ezt mindig hozzátették a helyiek.Voltak ritka kivételek: Debrecen, Nagyszeben, Nagyszalonta, Kassa, Szeged biztonságos tiszta közlekedés lehetőségére.
Miután kellően fényeztem magam – és feljutottam a harangok emelkedett világába nekem is sok minden eszembe jutott akkor a magányomban – a harang sokkal több mint a déli harangszó! Igazi élmény látni, megörökíteni – megmutatni őket. Csoda hogyan került a helyére ? és hogy tud ott megmaradni az állandó soktonnás mozgó tömegével. A budapesti nagyharang súlya majdnem 10 tonna a Szent István Bazilika tornyában. Komoly technikai feladat lehet odavarázsolni a torony szűk ablakán keresztül, főleg ezelőtt 4-500 évvel, amely igazán bravúros teljesítmény – technika lehetett / talán csak kreatív egyszerűség.
Szóval a dolog elintézve, a Debreceni Nagytemplomi toronyról “másolt”nagybányai Ref. torony 40 – méteres magasságában, a harangtérben megcsodálom a bronz részleteket, olvasom a szövegeit. Részlet: Budapesten öntötte Walser Ferenc 1892-ben, 2229 kg súlyú – míves népművészeti motívumos, virágdíszes, olvasmányos műalkotás. Belefeledkezve keresem a jó beállítást ami legtöbbször ugye nem is lehetséges a doboznyi térben. A nagy látószögű objektív természetesen lent maradt az autóban, de már nem megyek vissza érte.
A megvilágítás esetleges – közben repülnek a galambok és hullik a nyakamba a toll, a por és az ürülék….. emlegetem a Jézus Krisztust is. Lassan teljessé válik a csend- szűk a tér, itt ott szürkeség, de inkább mindenütt, ránézek az órámra……
Koncentrálok, emelem a gépet, megvan a képkivágás-levegővételem leáll, exponálok. Abban a pillanatban mozgást, zajt észlelek, mozdul valami, halkan megszólal a harang (néha éppen akrobata módon betámasztva tartom magam a létra és az ablakpárkány között- a Munkácsi várat vagy a Diósgyőri várat fotózva)majd egyre inkább őrült hangerővel ismétlődik.
Talán soha nem lesz vége, de nincs hová menekülni a mély hang úgy tűnik még inkább erősödik és folyamatosan zúg. Erre éppen lehetne , lehetett volna számítani , de igazából nem lehetett rá felkészülni.
Őszintén mondom, félelmetes különleges élmény volt – emlékszem Nagybányán a környező festői hegyek és a fő tér épületei a Zazar partja miatt elszámolt az időérzékem- tudtam késő, nem érek le, gondoltam mindegy……. jön a harangszó és jött.
Rendkívül erős hanghatás volt nagyon hosszan – kicsit pánikba is estem. Adrenalin, félelem, menekülési kényszer……Alig készült pár felvétel a Református templom tornyában “lakó” harangról. lásd a képek között.
Látom magam, szerencsétlenkedve eredménytelenül próbáltam a befogni a fülem, rejtekhelyet keresve forgolódtam – csoda hogy a dobhártyám bírta a kiképzést. Pedig tudom, megtanultam a kéz nem ér semmit nem szigetel, ilyenkor nyitva kell tartani a szánkat és majd befejeződik az égi koncert. Amikor vége volt, a harangzúgást – fülcsengést még hosszú percekig hallottam belülről, majd nagy örömmel elindultam lefelé a csendes templomhajó padsorába. A szép fotók így utólag megérték: Nagybánya a lehangoló Festőtelep, Véső Ágoston festőmű- vész barátsága mellett a templom óriás harangjával, hanghatásával is örökre belém vésődött.
Valószínű a jövőben inkább a földről hallgatom Gyulán a Németváros Szent József, a Petőfi téri Református és a Belvárosi Rk. templomaink hosszú déli harangszavát-ismert dallamukat. Amikor is mindig eszembe jut majd a rendkívüli hadvezérünk Hunyadi János Nándorfehérvári diadala ( az 1456-os győzelemre nagyon büszke vagyok – most olvasom Bán Mór műveként a hőstetteit, életét bemutató kiváló könyvsorozatot).
Bagyinszki Zoltán
