Doberdó – Magyar kápolna (Olaszország)

A nagyvilágról, Határon belül - 93.000 km2

Egy talpalatnyi magyar föld és magyar emlék-mű…

A Monte San Michele oldalában – ahol 1916-ban a XX. század egyik legnagyobb európai költője, Giu-seppe Ungaretti, az olasz hadsereg egyszerű gyalogos katonájaként tragikus ihletésű, legmegrendítőbb verseit vetette papírra, miközben feje felett géppuskák kelepeltek, repeszgránátok robbantak – 2009. május 29-én a béke és a népek közötti megbékélés jegyében jelképes jelentőségű ünnepi eseményre került sor.
A Magyar Köztársaság elnöke, Sólyom László személyesen is részt vett annak a doberdói kápolnának a felavatásán, amelyet a magyar katonák 1918-ban a harcok közötti szünetekben építettek az Isonzó mentén vívott tizenkét csatában elesett 100 000 bajtársuk emlékére.

Különös története van ennek a kápolnának.
Amikor a caporettói áttörést követően az osztrák-magyar hadsereg csapatai a Piave folyóig hatoltak előre, az “isonzói front” mentén több tucat egyszerű katonai temető jött létre.
A legtöbb ilyen temető a Karsztokon, különösen Doberdó környékén volt.
A név még ma is jelképe a közel harminc hónapon át tartó véres küzdelmek minden képzeletet felülmúló borzalmainak.

A magyar katonák, a honvédek úgy döntöttek, hogy kápolnát emelnek halottaik tiszteletére és emlékére ott, ahol a legkegyetlenebb küzdelmek dúltak: a Doberdó községhez tartozó Visintini nevű településen.
A kápolna helyét nem kisebb személyiség választotta ki, mint maga I. Károly császár.
A telek idős tulajdonosnője még ma is jól emlékszik, miként idézte fel édesapja az akkori eseményeket.
Valamikor 1918 elején az apa épp döbbenten szemrevételezte a romhalmazt, ami a tüzérségi tűz után házából maradt, amikor magas rangú magyar katonatisztek kíséretében megjelent a hadszíntereket látogató császár. I. Károly arra kérte, engedje meg a magyaroknak, hogy egy kápolnát építsenek a tulajdonában álló meredek udvar végében, ahonnan egy kisebb sík területre lehetett rálátni.  Itt két, szomszédos telken több ezer katona volt elhantolva.

Mind a mai napig nem sikerült megállapítani, ki is tervezte az építészeti szempontból is értékes kis templomot, amelynek a kecses homlokzatát gazdagító, helyi, faragott mészkődarabok tökéletes állapotban vészelték át a viszontagságokat.
1918 őszén a kis épület majdnem teljes egészében elkészült; a beépítésre a helyszínen már elő voltak készítve az oltár kőelemei és a belső díszítések.
A templomocska felszentelését 1918. november 11-re tűzték ki, de addigra a hanyatt-homlok menekülő osztrákmagyar hadsereg már visszavonult az Alpokon túlra.

A kápolnát több mint hetven éven át istállónak, tyúkólnak használták, szénát, mezőgazdasági felszereléseket tároltak benne.  A múlt század kilencvenes éveiben fedezték fel, az Associazione Amici dell”Isonzo (Isonzói Baráti Egyesület) tagjai.

Az Egyesület 1992-ben alakult Goriziában, azzal a céllal, hogy felkutassa és közkinccsé tegye az I. világháború történelmi emlékeit, fennmaradt tárgyait, és hogy együttműködjön a győri Isonzó Baráti Körrel, amely lassan immár húsz éve szervez rendszeresen zarándoklatokat az egykori csataterekre és a világháborús temetőkbe.
Egy nyugdíjas alpesi hegyivadász tiszt, a sajnos korán eltávozott Tullio Poiana, értékes fotódokumentációt készített a kápolnáról, és a fényképeket megjelentette a katonák által épített emlékkápolnákról szóló könyvében.
Az Isonzói Baráti Egyesület Laura Luciani vezetésével úgy döntött, hogy felújítja és egyben teljessé teszi az építményt: elkezdtek tárgyalni a földterület tulajdonosával, a község polgármesteri hivatalával, a megye vezetésével, a magyar Honvédelmi Minisztériummal.

De továbbra is fennállt egy megoldhatatlannak tűnő probléma, a költségek fedezése.
2007 elején Birher Nándor, a goriziai Közép-európai Kulturális Intézet kuratóriumának tagja bevonta az újjáépítési projektbe Szunai Miklós magyar vállalkozót.
Szunai nagylelkűen magára vállalta a kápolna rendbehozatalának és befejezésének összes költségét, és türelemmel, szívós kitartással leküzdötte a sok-sok bürokratikus nehézséget, amelyek Olaszországban még a jótékony célú kezdeményezések kibontakozását is komolyan akadályozzák, és gyakran tántorítják vissza főleg a külföldi vállalkozókat.
A munkálatok véget értek. Újjáépítették a tetőzetet, a kápolnához hozzáépítettek egy kis méretű apszist, a falakat színes, művészi üvegablakok díszítik.  Az oltárhoz felhasználták a közben előkerült, eredetileg is erre a célra faragott kőtáblákat.

Szunai Miklósnak, aki az egész vállalkozást finanszírozta, valamint a védnökséget vállaló Széchenyi Tudományos Társaságnak az volt az óhaja, hogy a kápolna az isonzói csatákban elesett összes katona emlékműve legyen, tekintet nélkül arra, hogy mi volt az anyanyelvük, melyik hadsereghez, melyik felekezethez tartoztak.
Sólyom László magyar köztársasági elnök jelenlétében a kápolnát éppen ezért Dino De Ambrosi, goriziai metropolita érsekkel együtt egy-egy református, evangélikus, ortodox és görög katolikus püspök szentelte fel.
Az ünnepségen a magyar köztársasági elnök kiemelte, hogy az elesettek tragikus áldozatot hoztak egy összességében közel kilencmillió emberéletet követelő értelmetlen háborúért, amely ráadásul a még véresebb második világháborút készítette elő. Szunai Miklósnak köszönhetően (aki már 2008-ban lehetővé tette, hogy az ukrajnai Brjankában emlékoszlop állíttassék az elesettek emlékére) most egész Európának van egy újabb olyan történelmi emlékműve, amely előtt az emberek mélyen elgondolkodhatnak a háború borzalmain.

Forrás: Renato Tubaro (Szomráky Béla fordítása)

Vélemény, hozzászólás?