Somorja középkori plébánia temploma ma szerényen áll a modern épületek között, a város főutcájának keleti végén, az egykori Duna-ág, majd halastó feltöltésénél. Itt volt a város dél-keleti kapuja. Somorja középkori településének szerkezete a mai utcahálózaton is felismerhető, de még világosabban látható a város 1777. évi térképén. Két párhuzamos, egyenes vonalú, széles főút alkotta a város tengelyét, amelyek a Pozsony felőli Felső-kaputól vezettek a templomunk közelében állott, Komárom felőli Alsó-kapuhoz. E két főutat mindkét oldalról egy-egy sor ház kísérte. A szélső házsorokhoz nagyobb kertek és gazdasági épületek tartoztak. A várost sánc és az azt övező Duna-ág védte. E mögött voltak a gazdagon termő gabonaföldek. A lakosság legfontosabb foglalkozási ágai a gabonatermesztésen alapuló malom- és sütőipar, a halászat, valamint a kereskedelem voltak.
A város középpontjában a két főutat a hatalmas piactér kapcsolta egybe, amely ma is a város főtere. Itt tartották a XIV. század közepétől szombatonként a hetivásárokat, majd 1411-től az országos vásárokat. A Fő-téren áll ma is a városháza, amelynek XVI. századi, reneszánsz eredete kétségtelen. Valószínű, hogy már korábban, a XV. században, az 1405. évi királyi várossá nyilvánítás után közvetlenül megépült Somorja önkormányzatának székháza.
Templomunkat falgyűrű övezte, amelynek emlékét a mai kerítés-fal őrzi. Épületének a legkorábbi részei XIII. századiak. A század első felére utal a templom keleti része, a nyolcszög három oldalával záródó, 10×6 méteres kora gótikus szentély. A külső falon jól látható, hogy a támpillérek feletti rész a fűrészfogas díszítő sorral együtt későbbi falmagasítás eredménye, amely egykorú lehet a belső tér ma is látható, gyámkövekre támaszkodó, két szakaszos bordás keresztboltozatával. Ezt a jelentős átépítést a külső támpillérekkel együtt a pozsonyi várispán, Sándor fia, Károly végeztette közvetlenül 1287 után, miután az ő magánbirtoka lett a “Szentmária nevű lakott föld”1. A templom jeles festészeti díszítésében, az ikonográfiai program megfogalmazásában nagy szerepe lehetett Arnold plébánosnak2, a pozsonyi káptalan tagjának, aki 1285-től volt Somorja plébánosa. A fény az öt félköríves záródású, keskeny nyílású, román stílusú ablakon keresztül áradt a szentélybe. Ezek közül ma csak a három keleti ablak az eredeti, amelyek a XIII. század első felére utalnak. A szentély két déli ablakát, később – a XV. században gótikus stílusban, majd a XVIII. században barokk stílusban, végül 1931-ben – megnagyobbították.
A dél-keleti ablak alatt a kettős papi ülőfülke a félköríves záródással ugyancsak a romanika alkotása a XIII. század első feléből. A két ív a középen szabadon álló négyzetes kő pillér által tartott vállkőre támaszkodik. Az ülőfülke mellett keletre a trapéz alakú fali fülke a miséhez szükséges bort és vizet tartalmazó kis kancsók számára készült.
A XIII. századi templom hosszháza minden valószínűség szerint – a korábbi véleményekkel szemben – kezdettől háromhajós volt, és sík mennyezettel volt fedve. Erre utal a mellék-hajókat a főhajóhoz kapcsoló, félköríves záródású, széles, de nem azonos fesztávolságú két árkád íve. Jóllehet a déli hajó árkádíve magasabb, mint az északi, és a fesztávolságuk sem azonos, s ez megenged bizonyos időbeli különbséget. A déli hajó külső keleti falán lévő befalazott kis román kori ablak – amely azonos alakú a szentély keleti ablakaival – is arra utal, hogy a szentély és a hajó egyszerre épült a XIII. század elején, román stílusban, és hogy a templom már a XIII. században háromhajós bazilika volt.
Az északi hajóba nyílt a XIII. századi templom főbejárata, a román stílusú, bélletes, félköríves záródású kapuzat, amely ma is a templom bejárata. Ide vezet a város főutcája.
A főhajó 14×9 méteres területe 1521-ben remekművű, késő gótikus, hajlított-bordás boltozatot kapott, ekkor alakult kéthajóssá.
A nyugati karzat is a XIII. század második felében épülhetett a fő hajó teljes szélességében, a három szakaszos él-keresztboltozattal fedett tér felett. Feljárata ma is az eredeti kőlépcső, amely az északi oldalhajóból vezet fel. Ez a feljárat is megerősíti, hogy az északi hajó létezett már a XIII. században! A karzat a község ura, a pozsonyi várispán számára épülhetett.
A háromszintes, négyzetes alaprajzú nyugati torony is XIII századi eredetű. A gúlacsúcs alakú kősisak, oldalán a négy kis fiatoronnyal, amely a csallóközi középkori templomok jellegzetessége, középkori formát őriz, de jelenlegi alakja XIX. századi. A torony jelenlegi nyugati kapuja 1931-ben készült, eredetileg nem volt a templomnak nyugati bejárata, hasonlóan a pozsonyi plébánia templomhoz, a mai dómhoz3. A torony nem nyúlt a templom hajója elé, hanem, ugyancsak a pozsonyi példaképét követve, két oldalról egy-egy – feltehetően -boltozott tér fogta közre az oldalhajók lezárásaként. Az északi helyiség a sekrestye, míg a déli a ravatalozás színhelye lehetett. A déli hajóból vezetett – és vezet ma is – a lejárat a szentély és a déli hajó alatti kriptába.
Az 1280-as évek végén, a kora gótikus átépítés után a templomot – feltehetően a pozsonyi prépost – nagy ünnepélyességgel szentelte fel. Erre utalnak a templom falain a XIII. századi festett felszentelési keresztek, valamint a szentélyben hét, és a hajó nyugati falán, a ma már befalazott nyugati kaputól északra körbe foglalt, egyenlő szárú festett kereszt.
A templom építéstörténetét, amint a fenti leírásból látjuk, még nem ismerjük teljes bizonyossággal. Zdenék Vácha kitűnő tanulmányai4 után is vannak még tisztázatlan kérdések, amelyekre csak a szakszerű falkutatás és a régészeti feltárás adhat választ.
A XIII. század végén (1290 körül) az átépítés után pompás figurális falfestészeti díszt is kapott a teljes templom, erre utalnak az 1950-60-as évektől kezdve, több szakaszban feltárt és restaurált ábrázolások. Ezek közül XIII. századiak a szentély északi falán, a festett baldachin alatt megjelenő álló szentek és a Mária halála jelenet, valamint a főhajó északi falán, az egykori északi főbejárat felett, a fenséges ítélő Krisztus mandorlába foglalt képe, pontosabban annak és a jobbjánál térdelve könyörgő Mária alakjának töredékes ábrázolása. Ez a Deesis-kompozíció egy nagyobb, még a vakolat alatt rejtőzhető Utolsó ítélet-ábrázolás központi képe lehetett. A kis részlet is meggyőzően bizonyítja mestere kiváló művészi és technikai felkészültségét.
A XIV. század közepén, miután Somorja – a dunai révjog, a kereskedelem, a halászat, a gabonatermesztés és a kézművesség révén – jelentősen meggazdagodott, s lakóinak száma megnövekedett, a templomot a kor új, gótikus stílusában kibővítették. A templom ugyanis a lakosság közösségi életének központja volt. Itt történtek az élet legnagyobb eseményei, a házasságkötés, a temetés, és a kereszteléssel itt vált az újszülött a közösség tagjává. S a templom védőszentjének évenkénti ünnepe, a templom “búcsúja” a lakosság legfényesebb össznépi ünnepe még ma is. Ez Somorján augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén van. Ez a nap a katolikus egyház legfőbb Mária-ünnepe, amikor arra emlékeznek, hogy Szűz Máriát halála után Jézus a testével együtt felvitte a mennybe, és ott az Ég királynőjévé koronázta. Magyarországon fokozta az ünnep jelentőségét, hogy első királyunk, Szent István 1038-ban, a halála előtt – miután emberileg teljesen kilátástalan volt az ország fennmaradása – ezen a napon felajánlotta országát a Boldogasszonynak. Somorján ez az ünnep egyúttal az Esztergomi főegyházmegyéhez, az ország egyházi központjához, a prímási székhelyhez, az ország első fővárosához, Szent István városához, Esztergomhoz való tartozás örömünnepe is volt. Somorja népe büszke volt arra, hogy a Boldogasszony nemcsak templomának a védőszentje, hanem községüknek (1405-től a királyi városuknak) is névadója.
A somorjai templom szentélye a XIV. század második felében, feltehetően az 1370-es években teljesen új, magas művészi színvonalú gótikus falfestészeti díszítést kapott. A tematikát tudós teológiai program határozta meg. Ez a freskódísz a szentélyben szinte teljes épségben napfényre került az 1950-90-es években. A következő fejezetben bővebben méltatjuk jelentőségét.
A főhajóban, a pilléreken mindhárom oldalon XIV. századi festett felszentelési kereszteket látunk, ahol a keresztek egyenlő szárait körzővel rajzolt félkörívek alakítják.
A XIV. században új, körtetagos keretelésű, csúcsíves záródású kaput nyitottak a templom déli falán.
1405-ben Somorja királyi város lett, s remekművű ezüst pecsétnyomót készíttetett. A pecsét pozitív nyomatán Szűz Mária, a város és temploma védőasszonya királynőként ül szembefordulva a támla nélküli trónus-padon, bő redőzetű, hosszú, díszes palástban, a fején liliomos koronával. Bal térdén isteni gyermeke ül, akit bal kezével ölel át. Jobbjában a királynői liliomos jogart tartja. Körülötte gótikus minuszkula betűkkel vésett feliraton ez áll: s/igillum/ * civitat/is/ * samarie * mi/nus/* .
A XV. század első felében a templom épületén nagyobb mérvű gótikus átalakítást végeztek. Ekkor készült a déli oldalhajó profilozott gyámkövekre támaszkodó, kétszer hornyolt profilú bordás keresztboltozata.
A szentélyben ekkor nagyobbíthatták meg a két déli ablakot, és a hajóban is ekkor készültek a magas gótikus ablakok, amelyekre ma már csak azok befalazott záródásai utalnak a templom külső déli falán. A déli hajó belső falán az egyik befalazott gótikus ablaknyílás alsó kerete is kirajzolódik. Ezek a nagyméretű ablakok ragyogó napfénybe öltöztették a templombelsőt.
A templom egyetlen gótikus ablaka, ahol az eredeti mér-mű, a háromszöget képező három hármas-karéj is fennmaradt, a déli hajó keleti falában van. A keleti napfény beáramlását biztosítja a templomba. Feltehetően a XV. században vágták a főhajó délkeleti felső sarkába is a gótikus ablakot.
A XV. század első felében készült falképek közül a karzat mellvédjén lévő, egyenes vonalú keretbe foglalt Szent Györgyfreskó az 1420/30-as években készülhetett. A jobb oldalról fehér ló hátán érkező bátor vitéz biztosan döfi lándzsáját a balról rátörő hatalmas sárkány torkába. A királylány kettőjük között a háttérben térdelve imádkozik. A kép egy része még a vakolat alatt rejtőzik. Az ábrázolást az internacionális gótika dinamikus, dekoratív körvonalakkal alakított formái jellemzik. A kép a karzatot tartó árkádok csúcsíves átalakítása előtt készült, mert az ív belevág a jelenetbe. A Szent György-tisztelet a középkorban a keleti és a nyugati kereszténységben egyaránt jelentős volt. Magyarországon, a latin és a görög szertartású kereszténység határterületén fokozott kultuszára utalnak az emlékek és a hagyomány. Nálunk tehát nemcsak a tavaszi mezőgazdasági munkák kezdetét jelentette a Szent György-nap, április 24, s nemcsak a közéleti tisztségek megújításának napja volt, hanem 1318-tól, a Szent György lovagrend megalakulásától, amely a király közvetlen védelmét szolgáló vitézek közössége volt, kiemelt ünnep volt. A XV. század első felében Luxemburgi Zsigmond király Sárkány-rend néven szervezte újjá a Szent György lovagrendet, amely az uralkodó leghívebb támaszainak szűk csoportját jelentette. A kor huszita háborúi idején Sárkányölő Szent György az eretnekség ellen küzdők fő pártfogója volt. – Pozsonyszentgyörgy község és az innen származó Szentgyörgyi család is a Pozsony-környék középkori Szent György kultuszára utal.
Templomunkban a Szent György freskó kiemelt elhelyezése a fentieken túl utalt a szomszédos község Szent György plébániájának védőszentjére is Ez a plébániatemplom 1390-ben a pozsonyi főesperesség jegyzékében a mi Szűz Máriatemplomunkkal együtt szerepel. A két település később egybeolvadt Somorja néven.5 A Szent György-templomot lebontották. A Szent György-freskót Rozgonyi György pozsonyi főispán /1421-50/ készíttethette védőszentje tiszteletére a kegyúri karzat mellvédjére. Az urasági karzat ugyanis a főispánt is megillette. Rozgonyi György és testvére, István 1439-től Somorja tényleges ura lett, amikor Albert király – a nekik járó tartozása egy részének törlesztése fejében – nekik adta Somorja városát. A Rozgonyi család számos tagja vezető hivatalt töltött be a XV. századi Magyarországon. Zsigmond király pozsonyi várépítkezését Rozgonyi György és István irányította. 1430-tól ők voltak Nyitra és Komárom megye ispánjai is. 1437-től megkapták Szepesvárt és a szepesi ispánságot is6. Az ő megbízásukból újult meg a somorjai templom az 1420-40-es években.
A Szent György-freskón kívül ők készíttették a templomszentély északi falában lévő pasztofóriumot /= szentségház/ is. Az egyenes vonalú, profilozott kőkeretes falifülkét háromszögű, mérműves oromzat koronázza, a csúcsán kőrózsával, az oldalán kúszóleveles díszítéssel és a két oldalán egy-egy kis fiatoronnyal. Az oromzatban Jézus háromnegyed alakjának domborművét látjuk. Jézust élve, szembefordulva, ruhátlan felsőtesttel, ágyéka körül lágyan redőző kendővel ábrázolja a művész az Oltáriszentséget tartó fali fülke felett. A kereszthalál után feltámadt Jézust mutatja be a szobrász, amint mindkét sebhelyes kezével, a lándzsával átdöfött szívére mutat, bizonyítva halálát és az azt követő feltámadást. Jobbja alatt, a szentségfülke felső peremén, kehely áll, amely Jézus vérét fogta fel. Ez az ábrázolás az Eucharisztia misztériumát jeleníti meg. Az Eucharisztia Jézus szava szerint, amely a Bibliában olvasható, Jézus valóságos teste és vére, a kenyér és a bor külső színe alatt. Ezt az ábrázolást nevezzük Izaiás próféta jövendölése alapján latin kifejezéssel “Vir dolorum”-nak, vagyis “Fájdalmak Férfiának”, vagy másképpen “Imago Pietatisnak” /a kegyesség képmása/. Az ábrázolás művészi megjelenítése az 1440/50-es évek szigorúbb felfogású, zártabb formavilágát képviseli.
A sekrestye falában befalazva látható egy másik XV. századi kőkeretes, pálcatagos díszítésű, négyzetes falifülke, amely eredetileg a szentélyben lehetett, s a liturgikus edények vagy a szentelt olaj tárolására szolgált.
Az 1440-as években készülhetett a diadalív északi pillére előtti szószék is, amelynek oldallapjait egyenes vonalú pálcatagos díszítés keretezi. A szószék formája rokon a bécsi Stefanskirche északi oldalán álló ún. Kapisztrán-szószékkel, amelyről a hagyomány szerint 1456-ban Kapisztrán Szent János buzdított a török elleni harcra.
A szószékkel és a pasztofóriummal egyidőben készült a templom régi, nyolcszögű, vörösmárvány keresztelő medencéje, ugyancsak pálcatagos díszítéssel, amelyet 1858-ban Ipolyi Arnold még látott,7 de később elajándékozták. A mai ke-resztelőkút 1900 körül készülhetett.
A diadalív két oldalán, a két mellékoltár freskóképe is az 1440-es években készülhetett. Az északi oltárfreskó Szent Miklós püspököt ábrázolja Szent Péter és Szent Pál apostolok között. A déli oltárfreskóból csak egy férfifej ábrázolása maradt fenn. Mindkét oltárkép az internacionális gótika korszakát követő “szigorú stílus” jeles alkotása. Szent Miklós tisztelete igen élénk volt Somorján és az egész Csallóközben, mivel ő a kereskedők, a hajósok, a halászok és a gabonatermesztők védőszentje. Dunaszerdahely templomában is fennmaradt Szent Miklós szép freskóképe az 1400 körüli évekből. Szent Péter és Szent Pál apostolfejedelmek ábrázolása – a nyugati egyházszakadás évtizedei után is – a Rómához való hűség kifejezése volt. Szent Péter a somorjaiak főfoglalkozásának, a halászatnak is védőszentje. A somorjai alesper-ességhez tartozó Illésháza középkori plébánia templomának védőszentje is Szent Péter.
Lehetségesnek tartjuk, hogy Somorján a diadalív két oldalán a mellékoltárok fölé gazdagon faragott, gótikus kő-baldachin borult, hasonlóan a bécsi Stefanskirche néhány XV. századi oltárához. Kubicková Klára szerint a Pozsonyhoz közeli Csallóközhidas középkori Szent Tamás templomában is a diadalív két oldalán baldachinos oltár állhatott.
A XV. század második felében és a XVI. század elején -Mátyás király és II. Ulászló uralkodása idején, akik maguk is többször meglátogatták Somorját – nem a templom épületét bővítették, alakították, hanem – minden bizonnyal – a belső berendezést és a templom liturgikus felszerelését gazdagították. Szárnyasoltárokat, faragott stallumokat, ötvöstárgyakat, kelyheket, gyertyatartókat, úrmutatót, miseruhákat, oltár-antependiumokat, zászlókat, misekönyveket stb. adományoztak a jótevők. Mindebből semmi sem maradt ránk. A templom főhajójában, a déli fal nyugati, felső részén, az egykor a szabadba nyíló ablak két oldalán II. Ulászló király és a Jagellócsalád címere látható, azonos, reneszánsz ornamentális kerettel kísérve. A bal oldali címerpajzsban, az első és a negyedik mezőben az Árpád-ház sávjai, míg a második és a harmadik mezőben a kétfarkú cseh oroszlán kapott helyet. A király családi címere, a Jagellók egyfejű sas ábrázolása az Árpádház címerével egyesítve az ablak jobb oldalán, az előbbinek a párjaként jelenik meg. A két kerek talpú, művészi kivitelezésű címerkép – a baloldali tárcsa-pajzsba foglalva – a Jagelló királyi családot és fiát, a cseh és magyar uralkodót, II. Ulászló királyunkat /1490-1516/ dicsőíti. A címereket a Szentgyörgyi grófok festtethették, akik 1492-ben Ulászló királytól vették zálogba Somorját.
A somorjai templom legnagyobb szabású és művészileg is legjelentősebb építészeti beavatkozása 1521-ben történt, amikor a főhajó a mai pompás, késő gótikus, hajlított bordás boltozatát kapta. A lendületesen ívelő, kétszer hornyolt bordákból alakított, festői látványt nyújtó boltozati szerkezet tulajdonképpen három-három egymás melletti, 8-8 osztású keresztboltozatból áll. A belső bordák kifeszített ernyőként a templomhajó hosszanti tengelyébe állított két nyolcszögű pillérre futnak. Ezek osztják két hajóra a korábbi főhajót. A külső bordák az oldalfalak profilozott konzoljaira támaszkodnak, ill. az oldalfalak síkjához kapcsolódnak hajlított villás formában. Ez utóbbiakat nevezzük repülő bordáknak. Ennek a nagy technikai tudást és művészi fantáziát igénylő boltozati típusnak első emlékei a XV. század 40-es éveiben jelennek meg az európai építészetben bajor földön /Landshut/, majd Bécsben, a Stefanskirche hosszházának boltozatán, amelyet Hans Puchspaum tervezett, és 1459-re készült el. A pozsonyi dóm, amelyet 1452-ben szenteltek fel, ugyancsak Puchspaum terve alapján kapta a három hajós hosszház boltozatát. Itt az oldalhajókat fedték hajlított bordás boltozattal. Röviddel ezután készült a pozsonyi dóm északi oldalához épített Szent Annakápolna, amelynek kétszakaszos, lóhere formájú boltozata már fejlettebb formát mutat, s közelít a somorjai boltozathoz. A Somorjától kissé nyugatra fekvő Ruszt (ma Burgenland) plébániatemplomának hasonló, de egyszerűbb szerkezetű, kétszakaszos, hat-hat osztású keresztboltozata azért fontos számunkra, mert zárókövén a befejezés dátuma, 1515 áll, s így Somorja közvetlen időbeli előzményének tekinthető. Mindkét templomnak Pozsony volt a példaképe. A somorjai építőmester és segédjei nevét is ismerjük a boltozatra festett mondatszalagról. A kissé gótizáló, antikva nagybetűs, német nyelvű feliraton ez áll:
MAISTER PETER MAVTER HAT GEMACHT DAS GEWELB AVCH VND DI ERSAMEN HERRN MIT NAMEN WOLFGANG FLEISCHAKHER VND MERI MARTON VND GEWESN ZV DER SELBIGEN ZEIT ANNO DNI 1521
Vagyis a boltozatot Péter mester (tehát kiemelkedően képzett az építész szakmában), készítette Wofgang Fleischakher és Méri Márton segítségével 1521-ben. E mesterek nevét -egyelőre – nem jegyzi a művészettörténet, de a további levéltári kutatástól bízvást remélhetjük, hogy fény derül e kiváló, Európa legjobb kortárs építészei közé tartozó mesterek életére és további műveikre. Az eddigi művészettörténeti kutatás – Vaclav Mencl9 , Csemegi József10 , majd Császár László 11 és Karol Kahoun12 összegyűjtötték és szakszerűen elemezték a XV-XVI. századi magyarországi késő gótikus boltozati típusokat, valamint bemutatták kiemelkedő helyüket az európai kortárs építészetben. így ismerjük a siklósi várkápolna 1470-1482 között készült tér-görbe-bordás boltozatát, ahol a hálóboltozatnak a boltgerincen kialakuló négyszöges mezőit formálják ívessé. A Pozsony közeli Máriavölgy /Marianka/ pálos templomának 1471-ben készült hálóboltozatán az íves bordák az európai építészetben ismeretlen módon jelennek meg: a boltgerinc négyszögeit osztják meg átlósan az S-alakú bordák. Körmöcbánya /Kremnica/ plébánia templomában, az 1489-ben készült csillagboltozaton, hét bordapárnál a mester egyéni módon alkalmazza a hajlítást. A XVI. század elején készült az andocsi ferences templom és a soproni Szent János templom gazdagabb bordarendszere. Ez utóbbi, amelynek mesterét, Michel Poulnor Kirchmaister-t és évszámát – 1519 – is ismerjük, alaprajzi vetületében tulipánformát mutat. Itt a bordák által összekötött vertikális távolságok növekedése jelzi a magas technikai tudást. Besztercebánya /Banská Bystrica/ plébániatemploma 1510-1515 évi oratóriumboltozata és Selmecbánya /Banská Stiavnica/ Mária-templomának szentélyboltozata /1512/ már az egymást metsző körök rendszerére épül. Mesterük az 1512-től Bécsben működő Anton Pilgram vagy tanítványa lehetett.
A kortárs közép-európai építészetben Prágában találkozunk a legjelentősebb boltozati megoldással a királyi vár Ulászló-termében és a Lovagi lépcsőn. Ezt követi Kutná Hora Barbara-templomában a hajó egymást átmetsző körívekből szerkesztett remekművű boltozata /1512/. Mindkettő Benedikt Ried műve. Az ő tanítványa, Jakob Heilmann készítette 1525 körül a meisseni Albert-vár címertermének nem kevésbé zseniálisan felépített boltozatát.
A pompás somorjai boltozat még 1521-ben, közvetlenül az építést követően reneszánsz díszítő festést is kapott. Ezen a vezető építész, Péter magister portréja is megjelenik legfőbb munkaeszközeivel, a vonalzóval és a kalapáccsal, a karzat felé nézve, a középpontban, a nyugati pillér feletti boltsüvegen. A hajlított bordák cikkelyeiben, a fehér háttér előtt szimbolikus jelentésű állat-, angyal- és emberfejek dekoratív rajza és élénk festőisége fokozza a boltozat térbeli hatását és a templombelső elevenségét, ünnepélyességét. Sajnos, a restaurátor kissé önkényesen, ügyetlenül megerősítette a körvonalakat, ezzel a képek veszítettek művészi értékükből. Az ikonog-ráfiai program azonban így is meghatározható. A templom boltozata minden esetben az égi szférát jelképezi. A középkorban a csillagos eget festették a boltcikkelyekre, ahol az Istent, az Ő jelképeit, az Ő világát jelenítették meg az ábrázolások. A reneszánsz gondolkodás, amely az antik filozófiával gazdagította a keresztény világnézetet, szabadabban, világiasabb megfogalmazásban jelenítette meg a transzcendencia világát. A szárnyas angyal-fejek a somorjai boltozaton – az angyal eredeti görög jelentésének megfelelően – az Isten hírnökei az emberek felé.
Közvetítők a Teremtő és a teremtett világ között. Tehát a szájukban megjelenő jelképek, a kígyó, a karika stb. isteni üzenetet tolmácsolnak. Az egyik boltcikkelyben kígyó kúszik ki az angyal szájából. A kígyó ellentétes jelentéseket hordozó szimbólum ősidőktől kezdve, így a kereszténységben is. Jelenti a sátánt, a gonoszt, a csábítót, az eretnek tanokat; ugyanakkor a kígyó az Okosság erényének is a jelképe, a dialektika tudományának attribútuma. A kígyó életadó, gyógyító állat is. Az ószövetségi Rézkígyó a megváltó Krisztus előképe. Az 1593-ban megjelent Cesare Ripa által összeállított Iconológia 13 a kígyót a Csalárdság, a Harag megjelenítéséhez ajánlja.
A boltozat festésén a leggyakoribb jelkép a szájában karikát tartó szárnyas angyalfej. A kör mindig az isteni, a szellemi tartalom kifejezője. A kör, mint önmagába visszatérő jel, az Egység, az Abszolútum, a Teljesség szimbóluma, az örök visszatérés, a ciklikus világszemlélet megjelenítője. Az idő és a végtelen, az egyes és az örök egységére utal.
A karikával ábrázolt angyalfejek között a boltcikkelyben kos, kutya és macska feje jelenik meg, szemből ábrázolva. A kos Szent Ambrus óta, a IV. századtól kezdve Krisztus-jelkép, mivel a kos áldozati állat. A kos a csillagászatban az első állatövi jegy, a március-április csillagképének jegye, a tavasz kezdetének jelképe. Az újrakezdés, az újjászületés szimbóluma. Somorján az egyik kosfejhez rák közeledik. A Rák, mivel páncélját levedli, Jézus feltámadásának a jelképe. Tágabb értelemben a lélek feltámadására, az embernek a bűnből való feltámadására utal. A csillagképek sorában a nyár kezdetét jelző június-július jegye. A másik kos szájából kígyó távozik. Ez arra utalhat, hogy az Istennek tetsző áldozat elűzi a gonoszt.
A kutya a hűség és az éberség szimbóluma. A macska az éleslátás, a belső látás megtestesítője az ókorban, a kereszténység inkább negatív vonásait emelte ki: a lustaság, a kéjvágy kifejezője lett. A reneszánsz világ mindkét jelentését ismeri.
E néhány kiragadott ábrázolásból is egyértelmű, hogy Somorján az 1521-ben készült boltozati festés tudós, reneszánsz ikonográfiai program szerint készült, ahol a kortárs humanista asztrológia a legteljesebb összhangban van a skolasztikus teológiával. A képek filozófiai-teológiai szimbólumrendszere és művészi megjelenítése egyaránt a korszak jeles alkotása. A boltozat építőművészeti jelentőségének tehát méltó társa a díszítő festés. A diadalív felett, a hajó boltozatának szentély felőli záradékán, a téglány alakú festett keretbe foglalt 1521-es évszámmal büszkén hirdeti a programkészítő és a festő közös művük kiválóságát.
A XVI. század elején készülhetett az északi előcsarnok freskódísze. A nyugati falon még felismerhető a három álló nőalak: a Gyermekét tartó Madonna, jobbján Szent Ilona a kereszttel és balján Szent Borbála a kehellyel. Felettük, a boltozaton reneszánsz növényi, indás ornamentika részlete látható.
A későbbi századok építészeti alakításai közül meg kell említenünk, hogy az északi hajót egy ideig – a főhajótól lefalazva – a református gyülekezet használta. Ennek mai, hevenyészett dongaboltozata valamelyik újabb kori elemi csapás, tűzvész vagy árvíz után készülhetett. A templom képzőművészeti tárgyakkal való gazdagításának emlékei közül a histor-izáló, neo-reneszánsz stílusú orgonaszekrényt kell kiemelnünk, amely a XIX. század második felében készült. Az északi előcsarnok külső fakapuja az 1844-es év alkotása. A vörösmárvány Úrasztala 1904-ből való.
1931-ben, a templom teljes műemléki helyreállítása során kapja az épület a mai arculatát. Ekkor nyitnak bejáratot a szentély északi falából a mai sekrestyébe és a torony nyugati oldalából a torony aljába. Ekkor készülnek a kettős ablakok a déli fal nyugati részén és a nyugati fal északi oldalán. Emléktáblát helyeznek el az északi hajóban az I. világháborúban elesett somorjai hősöknek, a déli hajóban pedig a templom történetének főbb adatait vésték vörös márványlapra.
1954-ben tűntek elő a templom középkori falfestészetének első nyomai, s ettől kezdve – a mai napig – több szakaszban került sor az európai jelentőségű falképek feltárására, restaurálására. A hajó falképeinek nagy része még mindig a több száz éves vakolatréteg alatt rejtőzik.
A templom falképei
Templomunk a romanika és a gótika korában, vagyis a XIII. és a XIV. században Európa – főként Dél- és Közép-Európa – jelentősebb templomaihoz hasonlóan – logikusan felépített teológiai program szerint – teljesen ki volt festve. A XV-XVI. században a falkép-ciklusokat az oltártáblák és szobrok – KözépEurópában, így Magyarországon is nagyméretű szárnyas-oltárok – váltották fel. A falfestésben a reneszánsz ornamentika és az allegorikus figurális ábrázolások kerültek előtérbe, amint ezt Somorján is látjuk a főhajó boltozatán és déli falán. A korábbi falfestést az újabb festés eltakarta. Somorján is feltételezzük, hogy a XV. század közepén vagy második felében, Mátyás király korában a szentélyben a ma is álló, kőből épített oltárasztalra szárnyasoltárt állítottak, amelynek ikonográ-fiai programja kétségtelenül – a korábbi gótikus falképdíszhez hasonlóan – a templom titulusához, Mária égi megdicsőüléséhez kapcsolódott. A szárnyasoltár közepén bizonyosan Mária koronázásának ábrázolása állt, míg a szárnyak táblái a belső oldalon Mária életének jeleneteit mutatták be. A külső képek, amelyek a szárnyak bezárásakor voltak láthatóak a húsvét előtti böjti időben, Jézus szenvedéstörténetét és kereszthalálát jelenítették meg.
A szárnyasoltárokat általában a XVI. század második felétől kezdve távolítják el a templomokból, helyükre barokk oltárt állítanak a katolikus és az evangélikus templomokban. A református templomban az oltárt az Úrasztala váltja fel, amely a szószékkel együtt a templomtér középpontjába kerül. Somorján, ahol 1789-ben vette meg a református gyülekezet a város korábbi plébániatemplomát, az új, ma is látható belső berendezést a XIX-XX. században alakították ki.
Somorja középkori templomában a gótikus falfestészeti dekorációt, amely ma a város, sőt egész Közép-Európa büszkesége, hosszú évszázadokon át – feltehetően a XV. század közepétől 1954-ig – későbbi vakolatrétegek, festések takarták el. Csukás Zsigmond lelkész érdeme, aki fél évszázadon át (1947-96) volt a templom kiváló papja, hogy mintegy félezer év után napfényre kerültek e nagy művészi értéket képviselő festmények. Ő már az első freskónyomok előbukkanásakor (1954-ben!) felismerte azok jelentőségét a város múltjára vonatkozóan. Fáradságot nem kímélve szorgalmazta a pozsonyi Műemlékhivatalban, hogy küldjenek szakembert a szakszerű feltárásra. így 1955-57 között az egész templomban mintegy 500 szonda segítségével végigkutatták a falfelületet, s megállapították, hogy az egész templom ki volt festve figurális ábrázolásokkal. A munka csak 1980-ban folytatódott, majd újabb hosszú szünet után 1988-92-ben tárult fel a szentély ma is látható pompás gótikus freskódísze, valamint a Szent György legenda ábrázolása a hajóban, a karzat mellvédjén s a mellékoltárok freskóképei a diadalív két oldalán, valamint a XIII. és XIV. századi felszentelési keresztek14. A főhajó északi falán csak megkezdték a feltárást. Az utolsó ítélet ábrázolására utaló ítélő Krisztus kép körül, még bizonyosan ott rejtőzik a teljes kompozíció. Még az 1950-es évek kutatása mutatott rá az északi fal vakolatrétegei alatt rejtőző Szent László-legenda ábrázolására. Az eddigi utolsó falképrestaurálás 1991-95-ben történt, ekkor váltak láthatóvá az északi előcsarnok nyugati falának XV. századi képei, amelyek álló szenteket ábrázolnak: a Madonnát Gyermekével Szent Borbála és Szent Ilona között. Ezek a képek a templom építéstörténetére is fontos adalékot jelentenek, igazolják, hogy az északi előcsarnok nem a barokk korszakban épült, hanem már a középkorban, legkésőbb a XV. században. Ezt a datá-lást erősíti az előcsarnok és a templomkert mai járószintjének négylépcsős szintkülönbsége. Ez utóbbi a talaj négy évszázadnyi feltöltődésének eredménye.
A XIII. századi falképek
A szentély északi falán, a nyugati boltszakasz alatt két vízszintes sávban tűntek elő a szentély legkorábbi falképei. A felső sávban, a középpontban három szent férfi áll három egymáshoz kapcsolódó, csúcsíves záródású festett loggia alatt. Kettő közülük püspök, a fején püspöksüveggel, kezükben könyvet és pásztorbotot tartva. A jobb oldali férfi díszes palástot visel, jobbjával kardjára támaszkodik; fején korona van, tehát király. Az ábrázolásoknak csak a vöröses előfestése látható, a felületi festés nem maradt fenn. így kilétükre csak következtetni tudunk. Lehetséges, hogy a középen álló püspök Szent Adalbert prágai püspök, az esztergomi székesegyház védőszentje, akinek fontos szerepe volt a magyarság keresztény hitre térítésében, a fejedelmi család megkeresztelésében és István király házasságának előkészítésében. A király lehet Szent István, aki 1000-ben megteremtette a keresztény magyar államot. A baloldalt álló püspök talán Szent Márton, a pozsonyi prépostság védőszentje, aki Pannóniában, Savariában – a mai Szombathelyen – született, és a franciaországi Tours püspöke lett. Sírja a középkori Európa egyik legfontosabb zarándokhelye volt. Szent István az ő alakjával ékesített zászló alatt győzte le a pogány Koppányt, ettől kezdve Márton püspök a magyar szentek közé tartozik.
E három kiemelt ábrázolás mellett jobboldalt Szent Márton püspök életének legismertebb jelenetét ábrázolta ugyanez a festő, amint – még mint római katona – a lováról leszállva köpenyének felét a didergő koldusnak adta. A koldus itt már a köpennyel a vállán, botjára támaszkodva balra, a szent király felé fordul! Márton a ló mögött állva ugyancsak a szentek felé tekint.
E képek alatti falsávban Mária halálát ábrázolta az 1280-as években Somorján dolgozó festőművész. Itt is csak az aláfestés maradt fenn, de ebből is megállapíthatjuk a kép kitűnő kompozíciós felépítését, az ábrázolás művészi színvonalát. A kép középpontjában Mária bő redőzetű, gótikus öltözetben a képsíkkal párhuzamosan elhelyezett ágyban fekszik. Az ágy mögött, a kép függőleges tengelyében Jézus áll; karján Mária kislány alakban ábrázolt lelkével. Jézus mellett két oldalt hat-hat apostol áll, egy síkot képezve. Valamennyien Mária felé fordulnak. Az egyik apostol – feltehetően Tamás – az ágy előtt térdel és felfelé tekint, ahonnan egy kéz nyúl feléje. Talán Mária övét nyújtja neki, amint a Legenda Aurea XIII. században összeállított Mária életében olvassuk. A kép álló alakjai a képmező teljes magasságát betöltik a fehér háttér előtt. A fejek egyenes, vízszintes sávot képeznek, amely még a romanika művészi öröksége, de az alakok már nem mereven állnak egymás mellett, hanem elevenen mozognak, amit ruházatuk dinamikus redőzete is jelez.
A XIII. század végi kifestés része volt a diadalív északi pillérén, a szószék mögött látható Szent Mihály arkangyal freskókép is.
Más iskolázottságú, kiváló mester festhette a főhajó északi falának Deésis kompozícióját ugyancsak a XIII. század végén, a Közép-Európában ekkor jól ismert, újszerű, ún. Zikk-zakk stílusban. E töredékes ábrázolás, amint fent már említettük, az Utolsó ítélet-kép központi része volt.
A templom XIV. századi freskódísze
Somorja városának XIV. századi, Anjou-kori jelentőségét ma is ékesszólóan bizonyítja az akkori plébániatemplom szentélyének pompás freskódísze. A csak néhány évtizede feltárt falképegyüttes nemzetközi jelentőségű. Ezt elsősorban kiemelkedő művészi színvonalának köszönheti. Közép- és Nyugat-Európában kevés hozzá hasonló, teljes szentélydekoráció maradt fenn. Az ábrázolások gondolati tartalma, ikonográfiai programja tudós teológust dicsér. A templom hajójába érkező számára egyszerre feltárul a katolikus egyház tanításának lényege Istenről és a templom védőszentjéről, a mennybe felvitt Istenanyáról, Máriáról. A szentély főhelyén, az egykori oltár felett, a boltozat keleti keskeny, magas süvegében, a csillagos kék ég előtt közös trónuson ül Mária és Jézus, mindketten gazdagon redőző gótikus öltözetben. Mária Jézus jobbján összetett kézzel fordul Fia felé. Ő az Egyházat jelképezi, a Biblia Énekek Énekének menyasszonyát, akit Jegyese a trónusára ültetve megdicsőít. E képet két oldalról, a szentélyzáródás további két-két boltcikkelyében négy szárnyas élőlény kap kiemelkedő helyet, akik az ószövetségi Ezékiel próféta és az újszövetségi Szent János apostol látomása szerint a láthatatlan Isten titokzatos nagyságát dicsőítik. “Ime egy trón állt a mennyben…Az ott ülőnek tekintete a jáspihoz és kárneolhoz hasonlított. A trón felett smaragd színéhez hasonló szivárvány ívelt… A trón előtt, kristályhoz hasonló, üvegként csillogó tenger terült el. A trón körül négy élőlény volt. Az első oroszlánhoz hasonlított, a második tulokhoz, a harmadiknak emberhez hasonló arca volt, s a negyedik szárnyaló sashoz hasonlított… Szüntelenül kiáltották: Szent, Szent, Szent az Úr, a Mindenható Isten, aki volt, aki van, és aki eljövendő”” /Jelenések könyve, 4, 1-11/
Somorján, a szentély keleti boltozatán tehát Szent János apostol látomását ábrázolta a festő. A középpontban, fénylő kék égen, a csillagok között a trónon ülő Krisztus – jobbján Máriával – ugyancsak János apostol látomására utal, akinek azt mondja az Úr: “A győztesnek megadom, hogy velem üljön a trónomon.”/Je\\.3,21./ Majd így folytatja az apostol a mennyei öröm-ujjongás leírását: “Elérkezett a Bárány menyegzőjének napja. Jegyese felkészült, méltó volt arra, hogy ragyogó fehér gyolcsba öltözzék.” /Jel. 19, 1-10/
Somorján is a földön túli expresszivitást sugárzó, oroszlán-, sas-, angyal- és tulok fejű, hatalmas szárnyakkal övezett négy testetlen, de emberi alakot viselő élőlény – akik egyúttal a Jézus tanítását írásba foglaló négy evangélista szimbólumaivá váltak – az égi dicsőség központjára, a tónuson ülő Jézus és Mária csoportjára mutat. Jobbról az angyal, Máté evangélista jelképe, mellette a tulokfejű Lukácsot idézi, míg balról a sas- és az oroszlánfejű látomások Márkot és Jánost jelképezik a csillagos kék ég előtt. Alattuk, a szentélyzáródás ablakainak festett oromzatának ábrázolásai a földi világra utalnak. Középen Krisztus arca az emberré lett Istent idézi, az emberiség Napját, míg a jobb oldali ablak felett a Hold és a csillagok képe az Éjszakát, az Ószövetség letűnt világát.
Az Egyház hiteles tanítását a 12 apostol hirdette, és hirdeti ma is az ő utódjaikon, a felszentelt püspökökön és papokon keresztül. Erre utal a szentély oldalfalain a 12 apostol nagyméretű álló alakja, kezükben a könyvvel, illetve a mondatszalaggal. Megnevezni csak a déli falon látható Pál apostolt tudjuk. A kezében tartott pallos, amely vértanúságának eszköze, árulja el kilétét. Talán nem véletlen, hogy e tüzes lelkű apostolt emelte ki a többi közül a gótika korának művésze. Az északi falon az első apostol a balról feléje forduló, térdelő férfi felé liliomos koronát nyújt. Ennek az ábrázolásnak a jelentését egyelőre nem tudjuk megfejteni. A térdelő férfi kétségtelenül donátor, a falképek megrendelője. A hátán látható batyu feltehetően préposti kalapból alakult ki – melyet a prépost a vállán átkötött zsinórra függesztve viselt a hátán – a restaurátor félreértése következtében. Ezért valószínűnek tartjuk, hogy a korona rajza is a restaurátor önkényes kiegészítése révén keletkezett.
A szentély hajó felőli keresztboltozatának cikkelyeiben Mária életének legfőbb eseményei tárulnak elénk: az Angyali üdvözlet, a Vizitáció, vagyis Mária látogatása Erzsébetnél, Jézus bemutatása a templomban, Mária halála és mennybe vitele, s végül a főhelyen Máriának az Ég királynőjévé való koronázása.
A szentély bejáratát képező diadalíven az Ószövetség nyolc legfőbb prófétájának freskó-mellképe a kezükben tartott mondatszalaggal azt hirdeti, hogy a szentélyben, az Újszövetség világában valósul meg mindaz, amiről ők évszázadokon keresztül jövendöltek.
Az ikonográfiai program ismertetése után figyeljünk fel az ábrázolások művészi megjelenítésére, azok értékeire! A képek közel 600 éven át többszörös vakolatréteggel voltak fedve, amely során a felületi festékrétegek lepusztultak, így ma már többnyire csak az alapozó festést látjuk. Vonatkozik ez leginkább a boltozati festésre. így itt elsősorban a jelenetek szerkezeti felépítését és az egyes alakok rajzi kialakítását vizsgálva jellemezhetjük a művészi színvonalat.
A szentély legnagyobb méretű, leghangsúlyosabb képe a nyugati boltszakasz Mária koronázása. Ez az ábrázolás látszólag megismétli a vele azonos tengelyben lévő jelenetet az ablak felett. Mindkettő a Somorja város pecsétjén és címerében is látható Nagyboldogasszony, a templom védőasszonyának dicsőítése, a templom fő ünnepének, az augusztus 15-i búcsú tartalmának képi megjelenítése. Az égi koronázás már megtörtént, Jézus és Mária fejét is a liliomos arany korona ékesíti. Közös trónuson ülnek, bő redőzetű palástban. Jézus, aki baljában liliomvégű királyi jogarát tartja, a jobbjával megáldja édesanyját, aki ezt imára kulcsolt kézzel fogadja. A jelenet ünnepélyességét a három kis angyal fokozza, akik – a csillagos kék ég előtt – a fehér trónkárpitot tartják a király és a királynő mögé. Az ábrázolást biztos rajzkészség jellemzi, amely a dekoratív formákat eleven dinamikával hatja át. A kép felépítése alapvetően szimmetrikus, amelyet a mozdulatok, a ruházat és végül a csillagok számának halk aszimmetriái tesznek művészibbé, életteljesebbé.
A boltozati bordák díszítő festésének motívumai, színei és azok ritmusa, amely az ábrázolásokat keretezi, továbbá az ablakbélletek változatos, nagyvonalú ornamentikája és nem utolsósorban a legkülönbözőbb helyeken megjelenő szőlőlevél-szőlőinda díszítés különböző ritmusú ívelése jelentősen növeli a belső dekoráció ünnepélyességét, sodró lendületét.
Az Angyali üdvözlet jelenete a szentély déli boltcikkelyében ugyancsak jeles művészi alkotás. Mária baldachinos trónoson ül, és elgondolkodva hallgatja az előtte álló, fél térdre ereszkedő isteni hírnök köszöntését. Jobbjával az előtte lévő nyitott könyvre, a Biblia szövegére mutat, ahol a próféták megjövendölték a Messiás szűztől való születését. Hullámos haja lágyan hull a keblére. A feje felett égő mécses függ. Az angyal, a homloka felett kis kereszttel, jobbját előre nyújtva üdvözli az Istenanyát. Szárnya a hátához simul, jelezve, hogy már párbeszédet folytatnak. A szereplők lelkivilágát a formák, a vonalak dinamikájával, a kavargó redőzet művészi ritmusával jeleníti meg a festő.
Az oldalfalak apostol-képei jobb állapotban maradtak ránk. Itt a színek és a felületi festés is épebb. így meggyőzőbben tárul elénk mesterünk művészi tehetsége. A tizenkét férfi az isteni küldetés tudatától áthatva, lelkesen gesztikulálva hirdeti Jézus örömhírét, amely a kezükben tartott Bibliában olvasható. Bő redőzetű, földig érő öltözetük látszólag hasonló, de ha közelebbről megfigyeljük, akkor jól látjuk a tizenkét jellemportré változatos művészi megjelenítését, az arckifejezés, a ruházat, a mozdulat, a hajviselet különböző formáit, amelyek mind az expresszív lélekábrázolást szolgálják.
Ki volt ez a jeles művész? Nem valószínű, hogy a neve valaha is ismertté lesz előttünk. De a névnél fontosabb, hogy e nagyszabású műve, a somorjai templom szentélydekorációja fennmaradt. Bizonyára Pozsonyból érkezett Somorjára; a pozsonyi várkapitány, várispán küldhette a területéhez tartozó Somorjára. A festészeti együttes ikonográfiai programja, a tematika megfogalmazása a somorjai plébánost dicséri, aki az egyházi hierarchia szerint szoros kapcsolatban állt a pozsonyi prépostsággal és az esztergomi érseki központtal.
A somorjai XIV. századi freskó-együttes a környék nagy jelentőségű emléke, amely az Anjou-kori Magyarország legfontosabb nyugati várának és városának, Pozsonynak a művészi igényességét bizonyítja. Egyúttal azt is tanúsítja, hogy a XIV. századi magyarországi festészetben jelentős szerepet töltött nalkompozíciói szerves egységet alkotnak az őket kísérő, nem kevésbé hangsúlyos ornamentikával, a francia klasszikus gótika üvegablak-művészetét idézi. Nagy Lajos királyunknak /1342-82/ a francia királlyal való közvetlen kapcsolata jól ismert. Katalin nevű lányának ünnepélyes eljegyzése V. Károly második fiával, Lajossal 1374-ben történt. Feltehetően a Képes Krónikát (Budapest, Széchenyi Könyvtár) jegyajándékként készíttette Nagy Lajos király Lajos herceg számára. S bár a menyasszony 1378-ban meghalt, a kapcsolatok – politikai és kulturális téren egyaránt – tovább éltek. Ebben nagy része volt a Garai-ligának, így Garai Miklós nádornak, aki az 1370-es években pozsonyi főispán is volt. Talán nem tévedünk, ha a somorjai szentély-kifestést az 1370-es évek francia-magyar művészeti kapcsolatok egyik fontos bizonyságának tartjuk.
Forrás: Prokopp Mária