Kazincbarcika – Az 50 éves város

Határon belül - 93.000 km2

A fenti képanyag a szerző, fotográfus Bagyinszki Zoltán “Barcikai-Gyulai” az 50. évforduló kapcsán készült albumából került kiválogatásra.

Nekünk nincsenek váraink, kastélyaink, több száz éves műemlékeink, több ezer éves múltunk, de van a városunknak egy olyan hangulata, amelyet igazán csak az képes átérezni, aki itt él közöttünk.

Az ország szinte minden pontján úgy ismernek bennünket, mint a szocialista iparvárosok sanyarú sorban felnőtt gyermekeit. De a valóság teljesen más! A BorsodChem gyárépületei és a nehézipar nem a mérgező gázokat, hanem a megélhetést biztosítják számunkra; az egykori bányászatból nemcsak a rozsdás szénosztályozók és csillék maradtak meg, hanem azok a zenei, kultúrtörténeti hagyományok is, amelyeket a mai napig is ápolunk; a szocialista realizmus épületei pedig nem egy politikai megbélyegzés kitörölhetetlen nyomai, hanem olyan életterek, amelyek a kultúrát, a műveltséget, a biztonságot és a szabadságot adják nekünk azon a településen, amelyet 1954-ben nyilvánítottak várossá.

Szerencsések vagyunk, hiszen csodálatos természeti környezetben élünk. A Bükk hegység lankái és a Sajó által határolt csendes, kicsi völgy nemcsak madártávlatból nézve gyönyörű: erdeink kiváló vadászati lehetőséget, tavaink békés horgászatot, kistérségünk egésze pedig – ódon kastélyaival, bájos templomaival, meredek sziklafalaival, gyors sodrású folyószakaszaival – csodálatos turista-útvonalakat biztosít a kirándulás, a sport szerelmeseinek.
És ez az a környezet, amelyben helyet kapnak Kazincbarcika szobrokkal díszített parkjai; gémeskutakkal, pajtákkal, tornácos házakkal tarkított falusi településrészei; elhagyatott szőlőtőkéi, borospincéi; virágos, életteli, nyüzsgő utcái; valamint a külön kis világként emlegetett Csónakázó-tó.

És ha már a történelemtől nem kaptunk örök emlékeket, értékeket, hát csinálunk mi magunknak. Építünk klasszikus, mégis XX. századi templomokat (görög katolikus templom – 1995.; ,Szent Család római katolikus templom – 2007.), modern közoktatási és közművelődési intézményeket, amelyek mind-mind a város kultúrájáról árulkodnak;
az itt élő művészekről: arról az Egressy Béniről, aki a Szózat megzenésítője, városunk szülötte, és akinek anyakönyvi kivonatát a mai napig is féltve őrizzük; nemzetközi hírű festő-grafikus művészünkről, Mezey Istvánról; népi iparművészeinkről; a sokak számára ismeretlen tárlatokról, az öntöttvaskályha- és vasalómúzeumról, a vasúttörténeti gyűjteményről, valamint a tűzoltósisak-kiállításról…és azokról a sportolóinkról, akik egy-egy világ-, Európa-vagy magyar bajnokságra elvitték Kazincbarcika jó hírét (Lipcsei Péter – futball, Pátrovics Géza és Ráki Henrietta – súlyemelés, Forgon Árpád és Doró József – thai boksz, extraligás röplabdacsapat, nemzetközileg elismert ritmikus gimnasztika szakosztály…)

Ám az igazi vonzerőt – mint minden városban – itt is a rendezvényektől hangos kulturális élet jelenti. A Borsodi Művészeti Fesztivál a professzionális művészetek legnagyobbjait vonultatja fel évről évre, bemutatva Észak-Borsod eddig fel nem fedezett szépségeit, bizonyítva a kazincbarcikaiak vendégszeretetét és idecsalogatva a művészetkedvelő turistákat.
Az ifj. Horváth István Nemzetközi Színjátszó Fesztivál már 1972-től egy igazi kuriózum a magyar és a kazincbarcikai színjátszás történetében. Az éjszakai előadások, a misztikus fény- és paravánrendszerek, az idő és a tér megsemmisülése ezalatt a néhány nap alatt mind-mind egy felszabadult, kicsit alternatív csodavilágba kalauzolnak bennünket.
Észak-Borsod legrangosabb népművészeti fesztiválja pedig a folklór minden ágát felöleli a néptánctól kezdve a népzenén át egészen a kézművességig. Minden évben más-más nemzetek táncolják végig a főutcáinkat a Sajóvölgyi Nemzetközi Folklórfesztivál keretén belül, és adnak egy csipetnyi ízelítőt a hagyományaikból, a pezsgésükből, vagy éppen fegyelmezett, visszafogott, továbbörökített múltjukból.
És akkor még nem említettük azokat az izgalmas nyárestéket, amikor úgy korzózhatunk a város főterén, hogy közben neves előadóművészek szórakoztatnak bennünket lépésről lépésre, vagy éppen nosztalgiázhatunk a hagyományokat – a bányabezárások ellenére is – ápoló bányász fúvószenekarok indulóira, menetelésére augusztus utolsó napjaiban reggeltől estig.

Úgy gondolom, hogy az a város, amely 2010-ben az Oktatási és Kulturális Minisztérium bírálata alapján elnyerte a „Kultúra magyar városa” díszoklevelet, méltán nevezhető a fiatalok, a virágos terek és a szobrok városának.

Ilyen tehát a meg-megújuló, fejlődő, élhető Kazincbarcika, amelyről – érkezésekor- a messziről jött ember azt állítja: „Sosem gondoltam volna…”

Forrás: Harnócz Zsuzsa

Vélemény, hozzászólás?