A 99. autós kirándulásom Erdélyben 2009. december közepén.
“Riportszerű írás” Borszék mellől, a Nagy-Bükk-havas 1300 méteres magasságából.
A készülő 4 kötetes Erdély albumának (Tóth Kiadó, Debrecen) utolsó részeit fotózom, sokat hallottam Borszékről, a vízről és a nagy hegyekről, ill. a vendégszerető kedves emberekről – gondoltam ezt a tájat is fel kell keresni, ezt ne hagyjuk ki.
Néhány telefon – a szimpatikus helyi RMDSZ és EKE vezetők szervezők ismét segítettek, nagyon köszönöm az izgalmas kalandot Nagyváradon Tibornak, Borszéken Istvánnak és Aladárnak.
A szállás a program és a külön kért terepjáró, no meg a jó téli fotós idő a rendelkezésemre állt december közepén, Borszéken.
Itthon több mint 20 telefon, ki jön velem Erdélybe ????? Senki!!!!
Az összes barát – partner – család mindenki foglalt volt, vagy talán kényelmetlenségi szempontokból nem vállalta senki az utazást, rosszul tették, mert fantasztikus élmény volt!!!!
Kellemetlen – lebeszélő időjárási előjelekkel egyedül indultam el, mert „Navigare necesse est”.
Előző este pakolás, a térképek előkészítése, a Nikon beélesítése, autó biztonsági ellenőrzése, utolsó telefon Székelyföldre.
Hajnalban a szokásos kedves, de aggódó mondatokkal búcsúzott Tőlem feleségem, Zsóka: Vigyázz Magadra, jó utat!!!
Utólag írom a Teremtő ismét segített, remek száraz útviszonyok és igazi emlékezetes kaland volt: a borszéki hegyi Autós Rally Klub –(Prohun) utasaként fenn a hófehér világban 1308 m magasságban.
Az előző napi 550 km levezetése után másnap délelőtt elindultunk a hegyekbe, még a településen megadta magát a kényelmes 4 személyes úri terepjáró – jó szervezés, gyors autócsere majd átültünk az igazi „fapados” 2 személyes versenyautókba. Beértünk az erdőbe csend gyönyörű havas-csúszós földút, meredek emelkedő, oldalt szakadék (ugye ide nem épült meg a korlát…)
Gondoltam, most kéne kiszállni, még talán lehet, de gyorsan elhessegettem a gondolatot – hiszen ezért jöttem és még jobban kapaszkodtam, tovább szorítottam biztonsági övemen.
A versenyautó gond nélkül haladt fölfelé, egyre szebb lett a táj, jobb lett a kilátás. A feszültségem kicsit oldódott, éreztem biztonságban vagyok, hiszen ez egy profi pilóta, igazi sportember, aki vigyáz rám (ezt Ő utólag bevallotta – óvott, figyelt, vigyázott Rám!).
Az első pihenő 1000 m felett volt, megkönnyebbülve kiszálltam a szűk pilótafülkéből, hihetetlen volt a panoráma, az idő kedvezett nem ült rá a köd a fenyőkre, több km volt a látástávolság, láthattuk a régi patinás üdülőhelyet, Borszék városát.
A közeli fákon vastag zúzmara hófehér lepel díszített mindent, remek fotótéma az alföldi gyerek számára.
Továbbindultunk emelkedő, földút, hatalmas 40-60 cm mély vízfolyás középen a 2 kerék között, természetesen egyszer sem csúszott be az autó ott ment ahová irányították. A következő meredek domb és a hó, ill. a dara megtréfálta kicsit a partnerem, csak 3. nekifutásra küzdöttük le a meredek emelkedőt (a vezetéstechnika, a lendület, a jó gumik és a lóerők átsegítettek minket az akadályokon). Nem hittem, hogy itt autóval fel lehet menni!
A közelben egy hatalmas sas madár ereszkedett alá egy kis tízórai reményében, kicsit messze volt tőlünk így az optikámmal sajnos nem érhettem el. Megcsodáltuk a természet e nemes alkotását és továbbhajtottunk.
A következő megálló, a sport klub bázisa – házikója kb. 1200 m felett található, itt álltunk meg, bevártuk a többieket- melegedtünk és közben megkóstoltuk az egyik sporttárs különlegesen finom helyi főzésű törköly pálinkáját. Ez az ital a Gyulai mustrán is az elsők között végzett volna.
Az összeszokott társaság jó hangulatban indult tovább terepjáró autóikkal, még feljebb a fennsíkszerű, fenyvesekkel tűzdelt hegytetőn.
A csend, a levegő, a látvány, az itt megtapasztalt T É L fenséges volt, a jelzőket nehéz megidézni, az élményt leírni, visszaadni nem is próbálom. Tovább autóztunk, a hatalmas fenyvesek közötti erdei utak következtek. Lejtők, emelkedők 20-25 % felett, oldalra is bedőlve, hatalmas rönkök és kövek előttünk kerülgetni, félretenni, fotózni, ez volt a feladat. A motor hol dorombolt, hol hangosan morgott, a pilóta remekül megoldotta feladatát.
Csodáltam az erdőt, ám közben sokadszor láttam a szörnyű pusztítást az erdőirtást, azt a fajta rendetlen széthagyott fadarabok ágak halmazát, amelyek már a közlekedést is akadályozták. Rossz érzés volt nézni, ahogy az erdők a hatalmas lombhullatók és fenyők csoportjai eltűnnek, látványosan, illegálisan fogyatkoznak Erdélyországban.
A szomorú közeli képek helyett, a panoráma lenyűgöző látványát fényképeztem. Barátaim megmutatták Nekem a híres közeli medve lest, ahonnan tavaly egy spanyol vendégvadász kapitális hímet ejtett.
Kora délutánra teljesen kitisztult a levegő, elláttam a messzi havasokig. Remek idő, sok jó felvétel – élvezhető fotóanyag született a téli természetről a készülő album 4. kötetébe.
Az igazi záró meglepetés azért nem maradt el. Visszafelé autózva egyre közeledtünk egy tájba illeszkedő faházikó-motel felé, leparkoltunk és István csak annyit mondott székely bőbeszédűséggel: itt fogunk ebédelni, készül már a tokány a tegnapi Őzből.
Bementünk a meleg nappaliba, a hely szelleme, a baráti vendéglátás, a kandallóban ropogó tűz, a kellemes hangulat, a finom étel, a jelenlévők által elmesélt anekdoták, farkas és medvekalandok ismét megerősítettek: ez egy nagyszerű világ, csodálatos és értékes magyar emberekkel!
Köszönöm a lehetőséget, köszönöm a jó szervezést, remek nap volt. Hiszem, gondolom, még találkozom Velük.
Sok felvétel született, szerencsésen hazaértem, ismét érdemes volt elindulni Székelyföldre, végül is nem voltam egyedül.
Bagyinszki Zoltán fotográfus
Farkas Aladárnak külön köszönöm segítségét, barátságát, a remek könyveket – kiadványokat és a másnapi borszéki városnézést.