Dr. Szelezsán Annamária: Retyezát-vírus
Beteg lettem. Megfertőzött a Retyezát-vírus. Tavaly ősszel történt, egy kirándulás során. Először nem sejtettem semmit. Néhány nap alatt fejlődött ki a betegség. Aztán szövődmények léptek fel. A betegség hatalmába kerített. Ez már egy súlyosabb kór. Ha elneveznék, a neve lehetne ” túramánia ” is. Azóta ha törik, ha szakad, esőben, sárban, sziklán-láncon, fájdalmakkal, veszéllyel és fizikai korlátaimmal mit sem törődve, mániákusan túrázom. Vannak, akik szerint – minden viccet félretéve – ez tényleg beteges. De nem tudok és nem is akarok küzdeni ellene. Remélem, halálig tartó betegséget kaptam.
Pedig nem vagyok adrenalinfüggő. A siklóernyőzéstől – amit néhány hónapig gyakoroltam – egyenesen a frász tört ki.
Bár a tünetek egyértelműek, az okokat megmagyarázni nem tudom.
Valami a hegyben lehet, mert persze nem tavaly ősszel túráztam először.
A Retyezát büszke hegység. Mint egy rátarti nő, nem hagyja könnyen meghódítani magát. Sokszor ködbe, esőbe burkolózik, elrejti bájait. Mondják, a meghódíthatatlanság szerelmet is szülhet. Lehet, hogy nem is betegség ez, hanem szerelem?
Egy szép őszi napon – Pityu vezetésével – indultunk kisbusszal, többen a Retyezát hegységbe. Néhány héttel korábban már kaptam egy kis ízelítőt. Veszélyes kaland volt, de a szépség újból idevonzott.
Clopotiva településen szálltunk meg, egy kedves fogadóban. (Talán a későbbi mostoha körülmények miatt is tűnik ma már olyan kellemes helynek ez a 490 m magasan lévő falucska.) A valóságban nem volt annyi ágy, ahányan voltunk, így néhányunk hálózsákon edzette magát a sátorbeli alváshoz. Nem sokat tudtam aludni. (Később nagyon hiányzott ez az első éjszakai alvás). Izgatott voltam, mi történik holnap, vajon magához enged-e a Retyezát. El kell mondjam, hogy azért arra, ami történt, egyáltalán nem számítottam.
Reggel korán keltünk. Alföldi embernek nagy élmény a hegyi hideg, őszi reggel. Nagyon szép volt az idő, minden ideálisan indult. Este sötétben érkeztünk, így reggel meglepetésként ért az erkélyről a csodás kilátás. Ilyen háttér előtt reggelizni, tele örömteli várakozással, no, ennél kellemesebbet el sem tudok képzelni.
Autóbusszal végigmentünk a Sebes víz Rau Mare folyó völgyében, a kb. 1000 m magasan lévő Lacu Gura Apei-gátig lehetett elmenni, innen már gyalog vitt az út tovább. Félúton érintettük a Nemzeti Park igazgatóságának központját is. A monstrum 174 m magas, e mesterséges tavat 400 millió köbméter víz tárolására tervezték. Ijesztő volt a kezdet, mert fegyveres őrök vigyázták a gátat, a hídon nem engedték át a buszt. Fantasztikus a látvány a gátról, érthetetlen, miért avatkozott be az ember a mesterséges víztározó építésével ebbe a csodás harmóniába.
Átsétáltunk a gátkoronán, és megtettük az első lépéseket a kék kereszttel ellátott turista- út, illetvea Lepusnyik-patak mentén. Hamar kiderült, ki pakolt rosszul, rossz hátizsákba. Én már az első néhány száz méternél nehéznek éreztem a hátizsákomat, nyilván edzettlenségem miatt is. (Mint az első élmények általában, ez a túra is rengeteg tapasztalattal szolgált. Megtanultam, hogy valamirevaló vízhatlan hátizsák, rögzítő szalagok, esőkabát, túracipő, legalább kétnapi élelem és víz nélkül nem szabad elindulni, még akkor sem, ha egy félnapos túrára számítunk. Ja, és száraz akácot is cipeltünk a tervezett szalonnasütéshez. És persze megtanultam azt is, hogy egy hegyi túra olyan fizikai megterhelést jelent, amelyre hetekig, hónapokig kell készülni. E nélkül az történik, ami velünk is: a legnagyobb erőfeszítés ellenére sem érjük el célunkat.) No, de ne szaladjunk ennyire előre. Még csak a lapos, kényelmes úton sétálunk, és én már szenvedek is a csomagoktól. Persze később sokszor visszasírtam ezt a szenvedést.
A szerpentines erdei ösvény meredeken indít az útról. Olyan meredeken, hogy a gerincsérvvel küzdő sporttársunk néhány száz méter után önvédelemből feladta a küzdelmet, és testvérével visszafordult. Egy órával az indulás után már két fővel fogyatkozott meg a csapat. (Úgy kezdődött, mint a tíz kicsi indián története, de azt elárulhatom, szerencsére nem így folytatódott). Leszakadó társaink ezek után egész napos gyaloglással jutottak vissza a szállásra. Fájós háttal ez sem lehetett egy sétagalopp… Mi folytattuk tovább az emelkedést. Egyre gyakrabban megálltunk, sokszor alig kaptunk levegőt (ez azért az általános fizikai állapotomon is elgondolkoztatott.) Az erdő csodaszép volt. A nap be-besütött a fák levelei között, a kipárolgásban elkészültek a klasszikus erdei felvételek. Mintha egy már kicsit giccses természetfilmben lettünk volna.
Oldalt pillantva a fenyők ágai között a szemben lévő hegy, a Borescu Mare 2158 m magas csúcsát fotózhattuk.
A nagy emelkedő után lankásabb rész következett. Itt ért bennünket az első trauma: vajon valóban medvekakit látunk? Ugye nem? Miközben a tapasztaltabb társak nem nyugtattak meg, egyre izgatottabbak lettünk. No és láttunk patanyomokat is: az itteni lovak ezt a meredek hegyoldalt is meg tudják mászni, amikor a kivágott fát kell az útra szállítani. Micsoda munka lehet itt favágóként dolgozni! A fennsík újból elbűvölt. Mályva-tenger fogadott, ideális a pihenéshez. Egy kis relaxálás csodát tesz az emberrel. Itt találkoztunk német útitársainkkal, akik már napok óta járták a vidéket. Még reménykedtünk a szerencsés célba jutásban, bár vezetőnk gyakran aggódva pillantott az órájára. Aztán sürgetett. A sürgetések gyakorisága exponenciálisan nőtt.
Hogy ne felejtsem szavam, még nem is közöltem, mi volt az áhított cél. Úgy terveztük, a Zenóga-tengerszem mellett verjük le a sátrat. A tengerszemeket képeken már megcsodálhattuk, ennél nagyobb hajtóerő nem kellett. A 29 m mély tó gyönyörű, lehet 700.000 köbméter vizet tárol a Retyezát legmélyebb tavaként. (Nem is ezzel volt a probléma…)
A hegy néhány óra után szégyenlősen megmutatta a szemben lévő kőfolyását.
Remek blikk, itt exponálni kell.
Néhány óra múltán aztán előbukkant a Retyezát szeszélyes természete. Elkezdett esni az eső. A hideg és az eső hagyján, de olyan nagy köd ereszkedett le, hogy alig 10 méterre láttunk előre.
Feri ekkor eldobta az órák óta cipelt tűzifát, ez jelentett valamit…Eleinte reménykedtünk, hogy még kiderül a világ, de több óra ázás-fázás után reménytelennek tűnt a helyzet. Bár még csak délután 4 körül járt az idő, olyan ólmos fáradtság tört ránk, hogy képtelenek voltunk továbbmenni, reményvesztetten lesátoroztunk. Dugába dőlt az útiterv, a szép álmok, a Zenóga-tengerszem végérvényesen elérhetetlenné vált. Azt sem tudtuk, hol vagyunk pontosan, hiszen az egyre nagyobb ködben a néhány méternyi távolságra lévő sátrakat sem láttuk.
A szenvedésben az ember csak önmagára tud koncentrálni, én is csak magammal foglalkoztam. A Kínában gyártott hátizsákom nem bírta az eső többórás támadását, átázott. Gyakorlatilag alig maradt száraz ruhám. Mivel a rajtam lévő dolgok már teljesen átáztak, ez azt jelentette, hogy az éjszakát nedves ruhákban töltöttem, miközben az eső továbbra is zuhogott, és mínusz fokok voltak odakint. Eddig nem sokra becsültem a pálinkát, ott azonban nagyon szidtam magam, hogy nem hoztam magammal „védőitalt”. Az útitársak megkönyörültek rajtam, és adtak egy kicsit a magukéból. Nem túlzok: néhány korty egy órára is felmelegített. Persze nem volt elég alkohol ahhoz, hogy egész éjszaka kitartson, úgyhogy sikerült átélni életem egyik legkellemetlenebb élményét.
Sok első élményt szereztem ezen a túrán. Ezek között az egyik legátütőbb a hajléktalan-fíling volt. Akkor úgy éreztem, hogy ez volt a kirándulás mélypontja. (Később átértékeltem.) Annyira fáztam, hogy nem tudtam aludni. Borzalmas dolog egy egész éjszakán keresztül álmatlanul dideregni, miközben holtfáradt az ember. Hogyan kucorodjak, hogy a lehető legkevesebb testfelületem érjen a hideg talajhoz? Ez a kérdés néhány órányi feladatot jelentett.
Persze az lett volna a legegyszerűbb, ha átalszom az egészet, de ez már csak azért sem sikerült, mert a délutáni medvekaki után belelovaltuk magunkat abba, hogy egy medve útvonalán járunk. Több hasonló nyomot is találtunk ugyanis útközben. Azt sem tudván, hol vertük fel a sátrat, nem éreztük magunkat túl nagy biztonságban. Minden neszt a közeledő medve zajának véltem. Többször teljes mértékben meg voltam győződve róla, hogy egy medve szuszog a sátor mellett. (Persze lehet, hogy tényleg így volt, de azért innen az íróasztal mellől nem adok neki nagy esélyt.)
(Kiváló útitársam beszámolója remekül érzékelteti a lényeget, talán a szervező kiegészítése segítség abban, hogy a száraz biztonság elengedhetetlen a hegyi túrák alkalmából. Ugyanis rajtam szétszakadt az esőkabát, és a cipőm sem volt zsírosan leápolva – én is teljesen átáztam, apátiában voltam. Ez viszont igazán gyors sátorverésre kényszerített minket. Miután bementünk a pici belső térbe hárman, és átöltöztem a száraz ruhámba – ellentétben Annával, ez nekem sikerült – hihetetlenül kellemes és kényelmes érzés volt, tudtam, hogy megmaradok. Közben bepárásodott a levegő, előkerült a gázfőző, és bőséges forró boros tea készült a szenvedők számára.
Ezt jelzőkkel én már nem tudom überelni……Biztonságban éreztem magam, de én is vártam a medvéket. )
Aztán valahogy elérkezett a reggel. Teljesen összetörtem. Van is egy fénykép, amint kikukucskálok a sátorból. Mindent elmond a 10 évvel öregebbnek látszó arcom.
De mint ahogy lenni szokott, az új nap új reményt hozott. Kora reggel kiderült az ég, és ekkor vettük észre, milyen csodálatos helyen sátoroztunk le öntudatlanul.
Gyönyörű panoráma tárult elénk. Nem is választhattunk volna szebb helyet. Az égen olyan gyorsan haladtak a felhők, hogy minden percben változott a kép.
A mi vidékünkön ilyet nem látsz. A felhőben úszó szembeni Nedeia hegy 2038 m magas csúcsának látványa forgószínpadszerűen változott a napsütés hatására.
Találtunk fát, tüzet raktunk (lehet, hogy bűnt követve el), melegedtünk, és forró kávét ittunk. A jó dolgokért nagyon meg kell szenvedni. No ez a kávé nekem akkor reggel olyan jólesett, mint soha előtte.
Lehet, hogy a Retyezát, ez a beképzelt asszonyság úgy gondolta, a Zenóga-tó olyan szép, hogy ahhoz még nem szenvedtünk eleget, hogy lássuk. Mindenesetre nemsokára újból beborult az ég. Magányosan éreztük magunkat a” világ tetején”. Nem tudtunk továbbmenni, mert a kőfolyás, ahol az utunk vezetett, annyira csúszós volt, hogy túl veszélyes volt menni rajta. Ezen kívül a köd újra leszállt, és megint nem láttunk az orrunkig sem. Nem is lett volna értelme felfelé kapaszkodni, amikor a panorámát úgysem láthatjuk.
A Vf.Zlata 2142 m hegycsúcs tövében, a kőből tákolt menedékházban összebújva megláttuk az előző német csapatot, ők biztonságosabban töltötték az éjszakát.
A térképről utólag leolvastuk, a hegy csúcsa alatt kb.100 m-re töltöttük az éjszakát.
Sátorbontás, pakolás, hamarosan indult a vert had visszafelé. Azonban addigra kegyes lett az idő, és a teljes visszaút napos volt. Ekkor láttuk, hol is botorkáltunk vakon a ködben az előző napon. Engem, alföldi emberként teljesen lenyűgözött ez a magas hegység. A törpefenyők birodalmában jártunk, én még ilyen magasan soha nem voltam. Körbe a hatalmas hegyek. Fenséges látvány, szemben ismét a Nedeia-csúcs kandikált, hátranézve már megpillanthattuk aVf.Zlata 2142 m magas hegy méltóságteljes formáját. Mindenki elővette a fotóapparátot, készültek az emlékképek. (Lehet, hogy ekkor költözött belém a Retyezát-vírus?) Még most, hogy visszagondolok rá is lúdbőrözik a hátam.
A fáradtságtól bukdácsolva kora délutánra visszaértünk arra a helyre, ahol letett bennünket a busz. A mesterséges tó melletti úton kellemes nyugalommal ültünk a buszba, most már nincs más dolgunk, mint pihenni, aludni hazafelé. Lelki szemeim előtt várakozott a forró vízzel teli fürdőkádam, a meleg hálószobám, a kényelmes ágyam, ami már csak néhány órányi távolságra volt. Kell mondjam, hogy ez is csak hiú remény volt?
Meg sem tudtunk melegedni a buszban, már fékcsikorgásra eszméltünk. A busz kis híján felborult – talán inkább úgy kellene fogalmazni, hogy a sofőr Pityu rutinja híján felborultunk volna. El lehet képzelni annál borzasztóbb balesetet, mint amikor egy kisgyermeket ütnek el? Nekem fogalmam sem volt, milyen ez, de utasként is nagyon megrázott. Szerencsére a gyermeknek csak a lába tört el, de amikor a falu apraja- nagyja vasvillákkal rohant felénk, ezt még nem tudtuk. Csak utólag éreztem, milyen veszélyes volt a helyzet (lásd Olaszliszka), akkor még nem tudatosult.
Mindenesetre a falubeliek láthatták, hogy nem olyan súlyos a sérülés, mert ahelyett, hogy mentőt hívtak volna, több mint fél óráig vitatkoztak velünk. (Persze csak képletesen szólva, mert egyáltalán nem értettük egymást.) Végül a Hátszegen kötöttünk ki, mi vittük el a kisfiút az édesanyjával a kórházba, nehogy a késedelem bajt okozzon. A kórházi állapotokkal nem akarok elrémíteni senkit, nyilván nem ilyen rossz a helyzet mindenhol. Órákat töltöttünk a buszban, miközben egy magyar orvos segítségével a sofőrünket hallgatták ki a rendőrök.
Már este 10 óra körül járt, amikor tudatták velünk, a busz innen nem mehet tovább napokig. Mivel másnap többségünk dolgozni vagy iskolába ment, ez nem tűnt jó hírnek.
Utunk szervezője, Zoltán valódi szervező zseniként elintézte, hogy az egyik útitársunk édesapja és annak barátja az éjszaka közepén elinduljon értünk Gyuláról. Addig egy közeli szállóban kaptunk szállást, ahol sikerült eltölteni immáron harmadik álmatlan éjszakánkat, vagy legalábbis éjszakánk felét, mert hajnalban megérkezett értünk Szabó Feri vezetésével a felmentő csapat, és reggel hétkor már otthon is voltunk. Sofőrünk nem volt olyan szerencsés, mint mi, őt nem engedték haza. Másnap aztán kiderült, miről is szólt az egész. A januártól nálunk is bevezetésre kerülő meditáció – magyarul alkudozás – zajlott. A sérült gyermek családja bizonyos összeget követelt – a rendőrség által levezetett eljárásban (!) – azért, hogy ne jelentsék fel az autóvezetőt. Természetesen a vétlen sofőr – ha még nem említettem volna: a gyermek gurult egy kiskocsival az úttestre (talán tudatosan odalökték!?) – nem egyezett bele ebbe a méltatlan alkuba, hiszen ártatlan volt.
Summa summarum, minden negatívumot félretéve (mert ezek idővel valóban elhalványulnak): évek óta nem volt részem ilyen nagy kalandban. A sok nehézség ellenére fantasztikus, életre szóló élmény volt. Még mindig gyakran kísért a gyönyörű reggel a hegyen, a csodálatos magashegyi környezet. Amiért nagyon megdolgozunk, nagyon értékes lesz nekünk.
Lehet, hogy előrébb jutottam a Retyezát-vírus analizálásában?
Köszönöm az „együtt szenvedés lehetőségét” Jóskának, Szabolcsnak, Csabának, Ferinek, Jánosnak, Balázsnak és a szervező Zolinak.