Ronchamp: zarándokkápolna ( 1950-55). Le Corbusier leghíresebb műve. A második világháború idején elpusztult, régebbi templom helyén, a megmaradt kövek felhasználásával épült, részben falazott, részben vasbeton szerkezettel. A szabad vonalvezetésű, íves határfalak sejtelmes hatású, félhomályban úszó teret zárnak körül.
Fölötte – függesztett ponyvaként befelé hajolva – vasbeton-lemez tető ível át, alig észrevehető kis pillérekre támaszkodva úgy, hogy közte és a falkorona között keskeny sáv marad. Ezen a sávon s az oldalfalakba vágott, lőrés-szerű ablakokon át szűrődik be a belsőbe fény.
Az imateret a délnyugati sarokban s az északi oldalon íves alaprajzú, kívül toronyként felmagasodó kisebb mellékkápolnák bővítik. Legkülönösebb része a lőrés-szerű nyílásokkal áttört, döntött síkú, vastag déli fal (a szerkezete üreges vasbeton). Olyan, mintha valami bunker oldala lenne: a régebbi templomot elpusztító háborúra emlékeztet. Ezen az oldalon, a torony mellett nyílik a főbejárat.
A belépés helyétől indított “erődfal” a végén ívben kihajolva – szinte túlfut az épületen. Lendülete az egész tömeget magával mozdítja. Részben ezért, és a tető vitorlát idéző formája miatt is szokták a kápolnát az idők végtelen óceánján úszó hajóhoz hasonlítani, s nem véletlenül.
Ez a dombtetőn álló, fehérre meszelt, minden nézőpontból másként feltáruló kis templom ui. valóban olyan, hogy formáihoz az ember önkéntelenül valami mélyebb jelentést társít. S ez benne a leglényegesebb.
A plasztikus építészetnek ez a remekműve kihívás volt a modern építészet főirányát meghatározó technicizmus ellen. Olyan változást indított el, amelynek hatása még napjaink építészetében is érezhető.
Forrás: sulinet.hu