A koronázási város erődítményének már a honfoglalás korában is kulcsfontosságú szerep jutott – akkor a Nagy Morva Birodalom központja -, történelmünk során ez védte az ország nyugati kapuját. Számtalan csata és offenzíva mementója, egykori erejét jelzi, hogy a tatárjárás idején bevehetetlennek bizonyult az ostromló sereg számára. Az első írásos emlék 907-ből származik (Fuldai évkönyv), mely a vár helyét említi a legendás pozsonyi csata kapcsán. Kezdetben fagerendavázas földvárként áll, várépítő királyunknak, IV. Bélának köszönhető kővárrá való átépítése.
A legjelentősebb fejlesztések Luxemburgi Zsigmond, aki gótikus stílusúvá, és Habsburg Ferdinánd, aki reneszánsz palotává építtette, nevéhez köthetőek, de a vár igazi fénykorát Mária Terézia idején élte. Uralkodása alatt, a XVIII. században barokk-rokokó stílusú külsőt nyert a várkastély.
Buda elfoglalása után, 1552-től a vár egyik tornyában, az ún. Koronatoronyban őrizték a magyar Szentkoronát egészen 1784-ig, mikor is papnevelde lett az eredeti funkcióját elvesztő várból. A később laktanyaként szolgáló vár sorsa az 1811-es hatalmas tűzvészben pecsételődött meg, a porig égett vár 150 évig romokban hevert, bár voltak kezdeményezések az újjáépítésre a XX. század elején, arra mégis csak az 1950-es évektől kerül sor. Az évtizednyi munkálatoknak köszönhetően körvonalazódik a régmúlt, ma látható rendezett formáját azonban csak a 2008-ban indult, mind a mai napig tartó hatalmas beruházási projektnek köszönheti.