Schriffert Mihály – Miska bácsi elment…..

Gyula városa

In memoriam Schriffert Mihály (1926–2015)

Elhunyt a fafaragó, népi iparművész, Gyula város kiváló polgára

A magyarországi németek nagy családjának fiatalabbik ágához tartozó gyulai németek közé született 1926. november 17-én. Édesapja Schriffert Mihály, édesanyja Ludvig Erzsébet. Öccse Márton. Bár Gyulán született, első éveit nem benn a városban, hanem egy Gyula és Kétegyháza közötti józsefbenedeki tanyán töltötte. A szabad tanyai élet, a föld és az állatok, a körülötte lévő természeti környezet egész későbbi életére hatással volt. A szülők katolikus hitben nevelték gyermeküket, melyet ő élete végéig megtartott. Az élet sokszor, sokféle módon megpróbálta, de hite a legnehezebb körülmények között sem inogott meg.

Elemi iskoláit a németvárosi iskolában végezte. A nagyszülők a szülőkkel együtt ügyeltek rá, hogy a gyerekek hitben, erkölcsben, tudásban egyaránt gyarapodjanak. Az általános iskola befejezése után a hagyományoknak megfelelően a családi gazdaságban dolgozott, közben szakiskolába járt. Ez volt a Téli Gazdasági Iskola, mely az Almásy-kastélyban működött. A végzett tanulók bizonyítványt kaptak és „Aranykalászos gazda” jelvényt. A diákéletnek 1944 decemberében lett vége. Vizsgáikat letették, de okleveleik ünnepélyes átadására már nem került sor.

1944. december végén a Vörös Hadsereg parancsára gyűjtötték össze és vitték el a magyarországi német férfiakat 17-től 45 éves korig és a nőket 18-tól 30 éves korig. 1945 januárjában édesapjával egy időben vitték el kényszermunkára. Édesapja három év után érkezett haza. Ő öt évig dolgozott a Don-vidéki Rosztov környéki Sahti egyik szénbányájában.

Hazaérkezése után megnősült. Felesége, F. Schriffert Teréz, akit még gyerekkorából ismert. Házasságukból két leánygyermek született, akik korán meghaltak. Ők, esküjükhöz híven, jóban-rosszban kitartottak egymás mellett, Terike 1999-ben bekövetkezett haláláig. Eleinte kevéske megmaradt háztáji földjükön – ami mindössze 12 láncot jelentett – kertészkedtek.
Az új rendszerben először az akkor alakult állami gazdaságban vállalt munkát, később az Aranykalász Tsz építőbrigádjában lett kőműves-segédmunkás, majd számtalan tanfolyam elvégzése után ugyanott könyvelő. A könnyebb megélhetés keresése következtében ment át a Gyulai Vasipari Szövetkezetbe dolgozni, és lett gépjármű-előadó. Ma azt mondhatnánk: szállításszervező.

Az eltelt évtizedek megpróbáltatásai kikezdték egészségi állapotát. 1975-ben gyomorfekélye annyira elhatalmasodott, hogy meg kellett műteni. A baj azonban nem járt egyedül. Gerincproblémái, -fájdalmai odáig fajultak, hogy egyik oldala szinte teljesen lebénult. A beavatkozás sikerült, de iszonyatos fájdalmai voltak. Rehabilitációja elhúzódott, és le kellett százalékolni. Rokkantnyugdíjas lett.

Orvosai életmódváltást javasoltak neki. A kezét folyamatosan terhelnie kellett, nehogy betegsége kiújuljon, és esetleg véglegesen lebénuljon. Később volt még egy idegbénulása és még négy műtétje, de az általa választott „munkaterápia” hatásos volt.

Megnövekedett szabadidejét valami hasznos dologgal szerette volna kitölteni, mert a tétlenkedés sosem volt sajátja. Elhatározta, hogy az asztalos, kerékgyártó-bognár felmenők nyomdokain haladva ő is fával fog foglalkozni. Így aztán munkára fogta akkor még igen gyenge kezét. Fafaragó lett.

Szerencsés volt, mert környezete mindig is megbecsüléssel, tisztelettel fordult választott időtöltése felé. Valóban elmondhatta, hogy éltető ereje a fa megmunkálása volt, csak amikor dolgozott, akkor érezte igazán boldognak magát.

A kezdeti próbálkozások sikerein felbuzdulva egyre nagyobb és nagyobb feladatok megoldására vállalkozott. A fafaragásnak szinte valamennyi területére elkalandozott, és mindegyikben eredményes volt. Legkedvesebb tevékenysége a szoborfaragás volt, ezen belül is a vallási élettel, népi hitvilággal kapcsolatos alkotások.

1977-ben alapító tagja lett a KISZÖV Gyopár Klubjának. 1978-ban indult a megyei művelődési központban is a fafaragó csoport, melynek munkájába szintén bekapcsolódott, és később alapító tagja lett a Békés Megyei Népművészeti Egyesületnek is. Egészen a 90-es évek végéig szinte minden egyesületi rendezvényen megjelent. Úgy szellemi, mint fizikai értelemben kivette részét az egyesületi munkából. Aktivitása, pályázatokon, kiállításokon való rendszeres részvétele példaként hatott környezetére, tagtársaira.

Egyesülete kezdeményezése és ajánlása alapján a Népi Iparművészeti Tanács 1994-ben népi iparművész címet adományozott neki. Munkássága, életműve kiemelkedő közösségi, egyesületi tevékenysége elismeréseként 2005-ben Életfa díjat kapott. Egyesülete így ismerte el, s köszönte meg mindazt az önzetlen munkát, melyet Békés megye népművészetéért, a helyi kézműves társadalom szolgálatában végzett az elmúlt harminc esztendőben. Ez a díj a legmagasabb erkölcsi elismerés, melyet egyesületi tag megkaphat, mert a közösség ítéli oda arra érdemes tagjainak.

Először 1978-ban szerepelt kiállításon, Békéscsabán a Vasutas Klubkönyvtárban. Szinte felsorolni is nehéz, hány alkalommal és mennyi helyen állított ki az évek folyamán Gyulán, a megyében, az országban és a világban. Munkái eljutottak Ausztria, Szlovákia, Románia, Olaszország, Németország, Szerbia, Franciaország, az USA és Kanada kiállítóhelyeire is. Mindig is vonzották a gyűjteményes, közösségi kiállítások. Ezek között is kiemelkedő helyen szerepelt nála mindig saját szakköre, valamint a Békés megye élő népművészete kiállítás. Legutolsó gyűjteményes kiállítása 2014-ben Debrecenben, Békéscsabán és Székesfehérváron volt.

Az önzetlen segítés, az adakozás mindig is jellemezte Schriffert Mihály életét. Soha nem mondott nemet, ha nemes célt kellett szolgálni. Rendszeresen adott támogatást a hozzá betérő közösségek megbízottjainak. Ha szükség volt rá, alkotásaiból szívesen adományozott egyesülete, szülővárosa kulturális delegációinak és az ideérkező küldöttségeknek is. Gyűjteményes vagy egyedi kiállítások, táborok esetében megajándékozta a meghívó, rendező szervet egy-egy alkotással. Ezt a szokását élete végéig megtartotta.

Számtalan alkalommal bizonyította, hogy elkötelezett szűkebb hazája, Gyula és azon belül a Németváros közössége iránt. A kilencvenes évek végén kisebb brigádot szervezett, amellyel tíz darab falovacskát készített a város játszótereire, kicsik és nagyok örömére.

Nélküle és kortársai nélkül ma szegényebb lenne a gyulai német kisebbség önismerete. Már a hetvenes évek végétől igyekeztek felkutatni és feleleveníteni a hajdani szokásokat. Kortársai mellett sokat tett ezért dr. Bencsik János néprajzkutató, múzeumigazgatóval, aki nagy érdeklődéssel fordult a nemzetiségek, köztük a németség hagyományai felé. A köztük kialakult barátság számos eredményt hozott a kutatásban. A farsang, a disznótor vagy a Márton-napi szokások az ő tevékenységük nélkül ma biztosan szürkébbek lennének.

A belvárosi Nagyboldogasszony- és a németvárosi Szent József-templom részére restaurálási feladatokat végzett. Karácsonykor az általa készített betlehemek emelik az ünnep hangulatát mindkét templomban.

A gyulai német deportáltak hazatérésének 50. évfordulójára Japport Józseffel haranglábat készített a Mária-ház udvarára. „A Don-medencei szénbányákból az utolsó csoport hazaérkezésének 50. évfordulója alkalmából állították a még élők az utókor emlékeztetésére” – áll vésett betűkkel a haranglábon. Az évente megkonduló harang hirdeti az itt élők számára az összetartozást.

2005. július 16-án új nagyharang került a németvárosi Szent József-templom tornyába. Az új harangot a hívek adományainak segítségével öntette meg a Gyulai Római Katolikus Egyházközség. Megtiszteltetésből, a gyülekezet egyetértésével a harangapa Schriffert Mihály lett.

Tevékenységét szülővárosa is elismerte, és 2001. március 15-én Kiváló Polgár kitüntető címet adományozott neki.

Felesége tragikus betegsége, majd elvesztése nehéz helyzetbe hozta a női munkákban kevésbé járatos alkotót. A váratlan veszteség után csak nehezen talált magára. A sors azonban megajándékozta egy új társsal, Venczné Marikával, aki hátralévő életében jóban-rosszban, örömben-bánatban, egészségben-betegségben kitartott mellette, új ötletekkel segítette életmű-kiállításának megvalósítását. Élete párja, idős napjainak támasza, a mindenki által szeretett és tisztelt Marika ösztönzésére és segítségével a Liszt Ferenc utcai ház műhelygalériává alakult, amely 2009. július 15-én nyitotta meg kapuit.

Egyre súlyosbodó betegségei arra késztették, hogy letegye a vésőt. Utolsó nagyobb munkája a Göndöcs Benedek Középiskola udvari boltíveiben elhelyezett Keresztút. A tizenöt naiv falitábla méltó lezárása egy hosszú alkotó kornak.

Végezetül álljon itt egyik választott jelmondata: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” (Pál II. Tim. 4., 7–8.).

Nyugodjék békében!

GYULAI HÍRLAP • Széll János írása• HÍREK • 2015. március 20. 19:30

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!