Kosd-patak partján, Nagyküküllő vármegyében fekszik Kőhalom község, előbb város, a régi Kőhalomszék főhelye. Székelyek voltak az első lakói de aztán elszászosodott: német neve Reps (a magyar név latin fordításából; Rupes, eltorzítva), csak a XVII. században bukkan fel. A falu már a tatárjárás után megvolt s ekkor merülhetett fel a szüksége, hogy a község nyugati szélén emelkedő, kb. 120 m magas bazaltcsúcsra várat építsenek, amely védelmezője s egyúttal fékentartója legyen a környék népének.
A vár az egész középkoron át királyi tulajdon s a benne parancsoló várnagyok hatalmas urai a népnek. S a szászok nehezen tűrték a földesúri hatalmat.
Az Árpádok kihaltával az erdélyi szász vendégek (hospites) a jelentkező trónkövetelők közül a bajor Ottó mellé állottak. Károly Róberttel szemben még akkor is ellenszenvvel viseltettek, amikor vetélytársai már eltűntek. 1324-ben nyílt lázadásban törtek ki. A felkelést Tamás erdélyi vajda hamarosan leverte; a zendülők vezére, Henning szász ispán, az ütközetben elesett. Egy kis csapat Kőhalomba vette be magát, de ez is gyorsan behódolt. Ez volt az egyetlen eset, hogy a vár háborús szerepet játszott. De nem is lett volna alkalmas komoly ostrom kiállására.
Kőhalom eredetileg csak a mostani belső várból állott. A hegy tetején falkerítette kis téren állott a várnagy és a csekélyszámú őrség lakásául szolgált néhány épület. Nincs nyoma öregtoronynak, vagy akár csak egy szerényebb, őrtoronynak. E kicsiny fellegvárhoz járult a középkor végén egy a csúcsot bekerítő körfal két toronnyal és egy a lejtő legkevésbé meredek pontját védő, sarkantyú módjára kiugró bástyával.
Adatok híján nem lehet megállapítani, mikor és mi módon jutott a vár a város hatalmába. Valószínű, hogy a fejedelmek nem tartották érdemesnek a stratégiai jelentőséggel nem bíró váracska fenntartását, ezért. a XVI. század végefelé átengedték a városnak. Sajátságos, hogy amikor a vár minden hadászati értékét elveszti, akkor kezd terjedelemben növekedni. A kőhalmi polgárok egyrészt hiúságból, másrészt, mivel a vár falai kisebb portyázó bandák ellen mégis csak oltalmat nyújtottak, nemcsak fenntartották hanem száz éven át egyre bővítették. Két tágas várudvart csatoltak hozzá s ezek megteltek apró házacskákkal. Különösen 1620 körül, Weyrauch Dávid királybírósága alatt. folyt nagy építő tevékenység. Ekkor emelték a nyugati külső várfalat., készítették az alsó várban a kutat s kijavították a meglevő épületeket. Kevéssel utóbb állították fel a “Szalonnás-tornyot” s a “Szolgák tornyát” ; 1643-ban készült a középső kapu, 1718-ban a (tévesen) templomnak nevezett épület.
A vár belsejében minden polgárnak lehetett s a legtöbbnek volt is saját költségén épített, elsősorban raktárul, kamrául szolgáló házikója. A nagyobb épületek közösek; a Szalonnás-toronyban még most is lóg telente két-háromszáz oldal szalonna, a falubeliek készletéből.
A vár jelentéktelenségét az mutatja legjobban, hogy a kőhalmiak 1613-ban szerezték meg az első ágyút váruk számára, amely aztán mindvégig az egyetlen maradt. 1735-ben vettek ugyan mellé egy mozsarat díszlövések céljára, de aztán az ágyú csövét be is olvasztották harangnak. Egyéb lövőszerszám bővebben akadt; 1792-ben 53 különféle puskát írtak össze. Az őrség rendszerint négy szál darabontból állott.
Így érthető, hogy az Erdélyben dúló gyakori háborúkban a kőhalmi vár semmiféle szerepet nem játszott. Csak egyszer, amikor Lipót császár bekebelezte Erdélyt, támadt egy német generálisnak, bizonyos Schmidt Györgynek az az ötlete, hogy katonai erősséget csinál belőle. Rengeteg közmunkát fordított rá, hordatta a fát, a sánckosarakhoz való karókat és vesszőt. Ebben az időben épült a Szalonnás-torony mellett a katonai raktár, a vár legterjedelmesebb épülete. Időnként több-kevesebb katonát. szállásoltak el a várban s így alkalmuk nyílt a lojális kőhalmiaknak megtanulni, mit tesz a császárt szolgálni. A jegyzőkönyvek szerint 1691-től 1699-ig többek között 136.546 forintot, 73 tallért, 14 aranyat, 8029 mázsa húst, 79 vágómarhát, 10.864 kenyeret, 22.689 köböl árpát, 51.833 köböl zabot és 508 hordó bort szolgáltattak ki a német katonaságnak, nem is szólva arról, hogy sok éven át minden katona részére hét öl vásznat kellett a kőhalmi menyecskéknek szőni. És a sok áldozat semmi haszonnal sem járt. Mert amikor aztán a kurucok jöttek, a jól táplált császári helyőrség meg sem kísérelte a vár védelmét, hanem igyekezett elvonulni baj nélkül. 1704-től 1708-ig ültek Rákóczi Ferenc fejedelem vitézei a helyőrség nyakán; de a magyarok kellemesebbnek találták lent a helyiségben szállásolni s a várat meghagyták a város kezelésében.
1849-ben csak a vár alatt dörögtek az ágyúk, amikor 700 honvéd és 20 Vilmos-huszár napokon át tartotta fenn az oroszok 5000 főnyi seregét. A kőhalmi erősség ennek a termophiléi hőstettnek csak szerepnélküli szemlélője volt.
Forrás: tarsoly.lapunk.hu