Limanowa (régi német neve: Hilman és Ilmanowa) város Lengyelországban, a Kis-Lengyelországi vajdaság (Województwo małopolskie) Limanovai járásának a székhelye. Történeti művekben a Limanova magyaros névváltozat is előfordul. (tovább…)
Kategória Archívum: A nagyvilágról
Brüsszel (Belgium)
Brüsszel (franciául: Bruxelles-Ville vagy Ville de Bruxelles, hollandul: Stad Brussel) város Belgium és Flandria fővárosa, az EU és a NATO székhelye. A várost nem szabad összekeverni a Brüsszel Fővárosi Régióval, amely Belgium önálló kétnyelvű tartományának és régiójának számít, és amelynek Brüsszel városa csak egy része. (tovább…)
Budrió – Gyula testvérvárosa (Olaszország)
Budrió kisváros Olaszország középső K-i részén , Bologna-tól Keletre mindössze pár km. Azért Magyarországtól, az Alföldről egy hosszú menetelés még autóval is. Pár évvel ezelőtt volt szerencsém eljutni 2. alkalommal Budrióba. (továbbutazva innen eljutottunk Rómába, visszafelé betértünk – megszálltunk Assisi St. Ferenc városában is)
Gyulának több mint 40 éve testvérvárosa, sok, sok városi delegáció járt már ott városunkból, ill. jártak sokszor az olasz kisváros vezetői, polgárai Gyulán is. lásd a mell. újságcikket.
A várospolitika mellett jutott idő mindig a sport, kultúra, művészet területén is tovább ápolni kapcsolatainkat. Iskolai csoportok-diákok is részesei voltak az évtizedes nemzetközi kapcsolatnak.
Megérkezésünk után örömmel fedeztem fel a testvérvárosunk látnivalóit, ebben segítségemre voltak a helyi kollégák is. Kicsit az időjárás kegyetlen volt hozzám, hiszen végig esett az eső.
A középkori hangulatot a települést egykor körbevevő városfal és a megmaradt bástyák is bizonyítják, a templomok, a főtér, a kolostor szintén több 100 évvel ezelőtt készültek.
A városháza reneszánsz hangulatával, jellegzetes olasz épület. Módom volt alaposan megtekinteni, körbejárni az olasz polgár hivatali épületét, még a tanácsterembe is bejutottam. Mesteri a díszítése, a kivitelezése. Csodálatos részletei igazi fotótémát jelentettek számomra. A művészi kivitelezés itt midig természetes dolog lehetett.
Rövid séták közben tekinthetőek meg a város műemlékei, palotái érdemes betérni, gyönyörködni 1-1 templombelső hangulatában. A főhajó, az oltárok, a szobrok, a freskók lenyűgözik a látogatót.
Budrió rendelkezik minden szükséges kulturális intézménnyel, igazi gazdag kisváros: könyvtár ( benne a régi magyar – olasz kapcsolatainkat is bizonyító dokumentumok és újságcikkek is megtalálhatóak), iskolák, múzeum, képtár, mozi, színház működik. Irigykedve fedeztem fel a világhírű énekes Pavarotti plakátjait, aki többször énekelt a város színpadán.
A szűk utcák, a kandeláberek, a cégérek, az üzletek portáljai-feliratai mind, mind megmaradtak emlékezetemben.
Fotósétám közben többször bekukkantottunk: étterembe, kávéházba, cukrászdába – megkóstoltuk a finom kávét, a fagyit és dicsértük a z olasz konyha remekeit is.
Élmény volt látni az olasz piac eseményeit, a helyi gazdag árukínálatot. Természetesen a söröző sem maradhatott ki a programból, a helyi pizza különlegesség elfogyasztásával. Itt találkoztunk, szóba is elegyedtünk az „utca kedves, közvetlen , szimpatikus embereivel”.
Mint turista több alkalommal jártam már Olaszországban a „kötelező” világhírű városok-világhírű műemlékeit felkeresni, de kisvárost alaposan, annak működését- hétköznapjait először volt módom megismerni, megtapasztalni. Érdekes és tanulságos program volt – köszönöm, hogy itt lehettem………
Bagyinszki Zoltán
Doberdó – Magyar kápolna (Olaszország)
Egy talpalatnyi magyar föld és magyar emlék-mű…
A Monte San Michele oldalában – ahol 1916-ban a XX. század egyik legnagyobb európai költője, Giu-seppe Ungaretti, az olasz hadsereg egyszerű gyalogos katonájaként tragikus ihletésű, legmegrendítőbb verseit vetette papírra, miközben feje felett géppuskák kelepeltek, repeszgránátok robbantak – 2009. május 29-én a béke és a népek közötti megbékélés jegyében jelképes jelentőségű ünnepi eseményre került sor.
A Magyar Köztársaság elnöke, Sólyom László személyesen is részt vett annak a doberdói kápolnának a felavatásán, amelyet a magyar katonák 1918-ban a harcok közötti szünetekben építettek az Isonzó mentén vívott tizenkét csatában elesett 100 000 bajtársuk emlékére.
Különös története van ennek a kápolnának.
Amikor a caporettói áttörést követően az osztrák-magyar hadsereg csapatai a Piave folyóig hatoltak előre, az “isonzói front” mentén több tucat egyszerű katonai temető jött létre.
A legtöbb ilyen temető a Karsztokon, különösen Doberdó környékén volt.
A név még ma is jelképe a közel harminc hónapon át tartó véres küzdelmek minden képzeletet felülmúló borzalmainak.
A magyar katonák, a honvédek úgy döntöttek, hogy kápolnát emelnek halottaik tiszteletére és emlékére ott, ahol a legkegyetlenebb küzdelmek dúltak: a Doberdó községhez tartozó Visintini nevű településen.
A kápolna helyét nem kisebb személyiség választotta ki, mint maga I. Károly császár.
A telek idős tulajdonosnője még ma is jól emlékszik, miként idézte fel édesapja az akkori eseményeket.
Valamikor 1918 elején az apa épp döbbenten szemrevételezte a romhalmazt, ami a tüzérségi tűz után házából maradt, amikor magas rangú magyar katonatisztek kíséretében megjelent a hadszíntereket látogató császár. I. Károly arra kérte, engedje meg a magyaroknak, hogy egy kápolnát építsenek a tulajdonában álló meredek udvar végében, ahonnan egy kisebb sík területre lehetett rálátni. Itt két, szomszédos telken több ezer katona volt elhantolva.
Mind a mai napig nem sikerült megállapítani, ki is tervezte az építészeti szempontból is értékes kis templomot, amelynek a kecses homlokzatát gazdagító, helyi, faragott mészkődarabok tökéletes állapotban vészelték át a viszontagságokat.
1918 őszén a kis épület majdnem teljes egészében elkészült; a beépítésre a helyszínen már elő voltak készítve az oltár kőelemei és a belső díszítések.
A templomocska felszentelését 1918. november 11-re tűzték ki, de addigra a hanyatt-homlok menekülő osztrákmagyar hadsereg már visszavonult az Alpokon túlra.
A kápolnát több mint hetven éven át istállónak, tyúkólnak használták, szénát, mezőgazdasági felszereléseket tároltak benne. A múlt század kilencvenes éveiben fedezték fel, az Associazione Amici dell”Isonzo (Isonzói Baráti Egyesület) tagjai.
Az Egyesület 1992-ben alakult Goriziában, azzal a céllal, hogy felkutassa és közkinccsé tegye az I. világháború történelmi emlékeit, fennmaradt tárgyait, és hogy együttműködjön a győri Isonzó Baráti Körrel, amely lassan immár húsz éve szervez rendszeresen zarándoklatokat az egykori csataterekre és a világháborús temetőkbe.
Egy nyugdíjas alpesi hegyivadász tiszt, a sajnos korán eltávozott Tullio Poiana, értékes fotódokumentációt készített a kápolnáról, és a fényképeket megjelentette a katonák által épített emlékkápolnákról szóló könyvében.
Az Isonzói Baráti Egyesület Laura Luciani vezetésével úgy döntött, hogy felújítja és egyben teljessé teszi az építményt: elkezdtek tárgyalni a földterület tulajdonosával, a község polgármesteri hivatalával, a megye vezetésével, a magyar Honvédelmi Minisztériummal.
De továbbra is fennállt egy megoldhatatlannak tűnő probléma, a költségek fedezése.
2007 elején Birher Nándor, a goriziai Közép-európai Kulturális Intézet kuratóriumának tagja bevonta az újjáépítési projektbe Szunai Miklós magyar vállalkozót.
Szunai nagylelkűen magára vállalta a kápolna rendbehozatalának és befejezésének összes költségét, és türelemmel, szívós kitartással leküzdötte a sok-sok bürokratikus nehézséget, amelyek Olaszországban még a jótékony célú kezdeményezések kibontakozását is komolyan akadályozzák, és gyakran tántorítják vissza főleg a külföldi vállalkozókat.
A munkálatok véget értek. Újjáépítették a tetőzetet, a kápolnához hozzáépítettek egy kis méretű apszist, a falakat színes, művészi üvegablakok díszítik. Az oltárhoz felhasználták a közben előkerült, eredetileg is erre a célra faragott kőtáblákat.
Szunai Miklósnak, aki az egész vállalkozást finanszírozta, valamint a védnökséget vállaló Széchenyi Tudományos Társaságnak az volt az óhaja, hogy a kápolna az isonzói csatákban elesett összes katona emlékműve legyen, tekintet nélkül arra, hogy mi volt az anyanyelvük, melyik hadsereghez, melyik felekezethez tartoztak.
Sólyom László magyar köztársasági elnök jelenlétében a kápolnát éppen ezért Dino De Ambrosi, goriziai metropolita érsekkel együtt egy-egy református, evangélikus, ortodox és görög katolikus püspök szentelte fel.
Az ünnepségen a magyar köztársasági elnök kiemelte, hogy az elesettek tragikus áldozatot hoztak egy összességében közel kilencmillió emberéletet követelő értelmetlen háborúért, amely ráadásul a még véresebb második világháborút készítette elő. Szunai Miklósnak köszönhetően (aki már 2008-ban lehetővé tette, hogy az ukrajnai Brjankában emlékoszlop állíttassék az elesettek emlékére) most egész Európának van egy újabb olyan történelmi emlékműve, amely előtt az emberek mélyen elgondolkodhatnak a háború borzalmain.
Forrás: Renato Tubaro (Szomráky Béla fordítása)
St. Moritz (Svájc)
St. Moritz (németül: Sankt Moritz, rétorománul: San Murezzan) város Svájc délkeleti részén, Graubünden kanton, Maloja kerületében.
St. Moritz az Alpok 12 leghíresebb síterepét egyesítő Best of the Alps szövetségnek a tagja. Az Inn felső folyása mentén, az Engadin völgyben elhelyezkedő település, a St. Moritz-tó partjára épült. A város két részre oszlik, a tó felett, teraszszerűen, 1853 méter magasságban elterülő St. Moritz-Dorf-ra valamint a tó partján húzódó St. Moritz-Bad-ra. St. Moritz-Dorf –ban az egykori falu szinte elvész a hatalmas szállodák, sportpályák között, csak ősi román templomának maradványa, a ferde Schiefer Turn emlékeztet rá. A jelentős turistaközpontban az ide érkezők számos kikapcsolódási lehetőség közül választhatnak, a sí és jégpályákon kívül golffal, tenisszel, lovaglással és vitorlázással tölthetik el idejüket. St. Moritz-Bad elsősorban gyógyhely, nagy szanatóriumokkal, fürdőintézetekkel. Szénsavas, vastartalmú gyógyvizét már az ókorban használták. Az egyik forrásnál (Mauritius-Quelle) rekonstruálták egy bronzkorszakbeli létesítmény maradványait, eredetije az Engadiner Museum termeiben tekinthető meg. A településről sikló visz fel a 2488 méter magasan fekvő Corviglia-kilátóhoz, ahonnan nemcsak a völgy tekinthető át, hanem az e mögött elterülő Bernina-hegyrendszer égbetörő csúcsai is.
A régiót az ókorban etruszkok népesítették meg, akik Krisztus előtt 587-ben Rhaetus vezérlete alatt vándoroltak be. A rómaiak szintén eljutottak Svájc e részeibe. A középkorban Chur püspökei voltak a vidék urai, akik az uralmat kénytelenek voltak megosztani Tirol grófjaival. A német birodalmi hatalom gyengülésével a XIV. században a vidék lakói függetlenségük megóvása végett, szövetséget kötöttek. 1499-ben I. Miksa a Habsburg birodalomhoz akarta csatolni ezt a területet is, de a Calven mellett vívott csatában vereséget szenvedtek a hadai és a császár a baseli békében (1499. november 22.) hódításáról kényszerült lemondani.
1928-ban és 1948-ban téli olimpiai játékok helyszíne volt a kis alpesi település.
Látnivalók:
Engadiner Museum – folklorisztikus emlékeket és régi szobaberendezéseket mutat be.
Segantini-múzeum – az alpesi tájak legnagyobb festőjének, Giovanni Segantini műveit, köztük a híres, befejezetlen hármas képét (Werden-Sein-Vergehen) mutatja be.
Forrás: wikipédia
Jungfrau – Svájc
Fotós élmény Európa közepén
Nagy várakozás és hatékony szervezés előzte meg találkozásomat a Heggyel.
Készültem. Szerettem volna pár jó felvételt készíteni a havas csúcsokról,
DE AZT A LÁTVÁNYT, AZT AZ ÖT PERCET – AZOKAT A FÉNYEKET, SZÍNEKET A LEGMERÉSZEBB ÁLMAIMBAN SEM GONDOLTAM.
2010 szeptember közepén jutottam el feleségemmel, Zsókával Svájcba, az Alpok- a hegyek világába. A program fináléja a Jungfrau volt. Természetesen az ember vár valamit, ezt a várakozást közvetlen megelőzte a Mattenhorn piramisának döbbenetes látványa. Azt hittem, hogy ezt már nem lehet felülmúlni. Lehetett – a természet, vagy a Teremtő által – Nekem sikerült az élmény, köszönöm!!!
A Jungfrau tövében, Wengenben eltöltött feledhetetlen pár nap, a felhő és páramentes esték csodálatosak voltak. Séta, pihenés, beszélgetések, a jó konyha, a rövid túra, a tisztaság, a látvány, a szorongás a kabinos felvonóban, a 296 m magas vízesés, az elektromos vonatok és autók világa különleges élmény volt.
Aznap is tiszta idő volt, a vacsora közben este 8 óra után a hangulatos éttermünk ablakán egy narancsszínű fénycsík világított be, ez engem is „megvilágított”. Azonnal félbehagytam az étkezést, mondtam a nejemnek – bocs mindjárt jövök és felszaladtam a fényképező gépért. Elkaptam a teleobjektívet- az állványt el is felejtettem és rohantam a hátsó teraszra ahonnan hibátlan kilátás, remek panoráma tárult elém. (Ezt már előző este megtapasztaltam)
Ott volt előttem a Jungfrau, több mint 4000 m magas hósapkájával – de nem fehéren, hanem narancs színben, ami percek alatt elsötétedett és meggypiros színűvé változott. A látványt fokozta még a föléje hajló halvány felhősáv, amely pikánsabbá, kívánatosabbá tette a „fiatal hölgyet” objektívem számára.
Beszívtam a látványt, a gépet gyorsan beállítottam, egy szék karfáján rögzítettem és türelmetlenül belenéztem a keresőbe – amit láttam az elmondhatatlan fotósélményt jelentett, maga volt a gyönyörűség.
Exponáltam, exponáltam, exponáltam, dolgozott a Nikon. Közben a képkivágást folyamatosan módosítottam, kerestem a látványt. AKKOR OTT, MEGTALÁLTAM.
A fény amilyen hamar jött – olyan hamar elillant. Hirtelen besötétedett.
Azonnal visszanéztem a képeket, illetlenség mondanom, de nagyon elégedett voltam, sikerélményem volt.
Visszamentem az étterembe a párom tudta, gondolta mi történt, az arcomon látta, hogy valami remek dolog velem. Mutattam neki a színesre festett havas tájképet- a Jungfraut, most megmutatom Önöknek is.
2010. szeptember – Bagyinszki Zoltán
Jungfrau régiót az UNESCO a Világörökség részévé nyilvánította. A Jungfrau-Aletsch-Bietschhorn vidéke az Alpok legjobban eljegesedett területe. Itt találhatjuk kontinensünk legnagyobb gleccserét és számtalan jég által létrehozott természeti formákat; ld. U alakú völgyek, végmorénák, kárfülkék stb. Geológiai szemmel nézve lenyűgöző ez a vidék, hiszen mindazok a természeti erők megtalálhatók itt, melyek hosszú időkkel ezelőtt alakították ki az Alpok hegyláncolatait. Élő- és állatvilága rendkívül sokszínű, sok olyan állat él itt, melyek tipikusan az alpesi illetve szubalpin területekre jellemzőek. Továbbá azt is megfigyelhetjük, hogy növényvilága a jégmezők visszahúzódásával, miként terjeszkedett és honosodott meg. S itt törnek az ég felé Alpok csodálatos északi sziklafalai olyan hegyóriásokkal, mint az Eiger, Mönch és a Jungfrau (4158 méter).
Interlakenből 2 és fél órás vonatozással Wengen érintésével juthatunk fel “Európa csúcsára” a Jungfraujoch-ra. Ez Európa legmagasabb (és legdrágább) hegyi vasútja, felső állomása 3454 méteren van, ahol panorámaterasz, éttermek és jégbarlang várja a látogatókat. Wengen az Eiger, Mönch és Jungfrau lábánál fekszik, 100%-osan autómentes övezet. A völgyben lévő parkolóból egy keskeny nyomtávú vasút hozza fel az utasokat az 1274 méter magasan fekvő, patinás szállodasorral rendelkező üdülőhely központjába. A vendégek 28 hotel (5000 férőhellyel) és több apartman közül válogathatnak. Wengen hírnevét többek között a Lauberhorn Sí Világkupa versenynek is köszönheti. A Wengenhez két legközelebb eső sícentrum a Kleine Scheidegg és Männlichen.
Forrás: sielok.hu
Stockholm – Skanzen (Svédország)
Az 1891-ben alapított Skanzen Stockholm első számú látnivalója. Mintegy 150 Svédország több részéről odaszállított házzal és gazdasági épülettel várja látogatóit. A létesítményben állatkert valamint “Mini Skanzen” is található és nyáron több koncertnek is otthont ad.
A szerző ottjártakor felkereste a világ első tudatosan létrehozott, egy helyben felépített szabadtéri néprajzi gyűjteményét (falumúzeumát). Az “élő” múzeumban rengeteg, főleg paraszti építmény található (parasztházak, malmok, egyházi épületek, gazdasági objektumok). Egy-egy helyszínen népművészeti viseletben éppen szorgoskodnak a lányok, asszonyok. Itt-ott háziállatok is bővítik a látnivalók sorát. Az épületek legtöbbje a szerszámokat, régi használati eszközöket és a régi skandináv kultúra tárgyait is bemutatta.
Érdekes volt látni az építési technikákat, az anyagok változatos felhasználásának lehetőségét. Zömmel fából készültek a kiállított népi építészeti alkotások.
Magyarországtól eltérően – a skanzen területéről egyedi látvány volt az öböl, ahol hatalmas óceánjáró hajók követték egymást.
Forrás: stockholm-svedorszag.com
Rodosz – városa (Görögország)
Rodosz városa Rodosz szigetének északkeleti csücskén helyezkedik el. 2001-ben 53 709 lakosa volt. A több kultúra emlékét hordozó óváros rendkívül jó állapotban maradt fenn, 1988-ban a Világörökség részévé avatták.
Kr. e. 408-ban a szigeten levő három városállam, Lindosz, Ialüszosz és Kameirosz elhatározták egy közös főváros létesítését. Az új várost a milétoszi Hippodamosz tervei szerint építették fel. A következő három évszázad a város fénykorát jelentette, ekkoriban kb. 100 000 lakosa volt. A fejlett tengeri kereskedelem és a hajóépítő műhelyek megteremtették azt a gazdasági alapot, amely lehetővé tette a kultúra virágzását is. Kr. e. 304-293 között készült, Hélioszt ábrázoló kolosszust az ókori világ hét csodájának egyikeként tartották számon.
A korai kereszténység időszakában a város a Bizánci Birodalom része volt, és püspöki székhelyként működött.
1306-ban a johannita lovagrend vásárolta meg a szigetet, és a bizánci városfal felhasználásával felépítették a jelenleg látható várfalat. A várost egy belső fal két részre osztotta. Az északi részen a lovagok lakoztak, itt építették fel az egyes rendek házát, az ispotályt, a nagymesteri palotát. A déli részen laktak a közrendű emberek, itt volt a piac is.
1480-ban II. Mohamed szultán ostromolta a várost, de nem járt sikerrel. 1522. december 22-én azonban I. Szulejmán hat hónapi ostrom után bevette a várost (rhodoszi háború). Ezt követően épült a mecset és a közfürdő, megerősítették a várfalakat és átalakították a templomokat és a lakóházakat saját ízlésüknek megfelelően.
1912-ben az olaszok hódították meg a várost a Dodekanisszosz szigetcsoport egészével egyetemben és 1923-ban ezeket Isole Italiane del Egeo (Égei-tengeri olasz szigetek) néven külön közigazgatási egységbe szervezték. A lovagkori épületeket restaurálták, a Nagymesteri Palotát újjáépítették. Az olasz uralom idején épült ki a város infrastruktúrája (utak, kikötők, elektromos áram).
A második világháború elején a szigeten lakó 6000 zsidónak kétharmada elhagyta a várost, kb. 2000 főt a németek koncentrációs táborba szállították, ahonnan mintegy kétszázan tértek vissza.
1944-ben az angol légierő bombázása során emberek haltak meg és épületek pusztultak el. A háború után az új görög kormányzat egyik első intézkedése a védett ásatási területek illetve védett műemlékek kijelölése volt. 1960-ban a Kulturális Minisztérium a teljes középkori várost műemléknek nyilvánította.
Forrás: wikipédia.hu
Róma – Szent Péter bazilika (Olaszország)
A Szent Péter-bazilika a világ második legnagyobb keresztény temploma az elefántcsontparti Yamoussoukro Mária-temploma után. Befogadóképessége kb. 60 000 fő. A bazilikát Szent Péter apostol sírjára építették. A katolikus egyház első számú szentélye, az ún. négy nagy bazilika (basilica maior) egyike. Ennek ellenére nem ez a templom Róma püspökének a székesegyháza, hanem a lateráni bazilika. A 14. század óta van a Szent Péter-bazilikának kitüntetettebb szerepe, amikor a pápa lakóhelye a lateráni palotából a Vatikánba tevődött át.
A bazilika belső hosszúsága 211,5 méter, magassága 132,5 méter. Alapterülete kb. 15 160 m2, és kb. 60 000 főt tud befogadni, ezzel a Szent Péter-bazilika a világ egyik legnagyobb belső terével rendelkezik.
A főhajó 187 méter hosszú és 27,5 méter széles, a mellékhajó 138 méter széles. Az építkezés kb. 120 évig tartott. A nagy kupolán kívül még 8 kisebb kupolája van. Benn 800 oszlop, 45 oltár és 390 szobor áll. Anyaguk mészkő, márvány, stukkó és bronz.
A Maderna által, 1614-ben befejezett homlokzat léptékhibáinak kijavítására felkért Bernini tervezte a teret. A megrendelés szerint további követelményeknek is eleget kellett tennie, így fontos szempont volt például az, hogy a pápa a tér minden pontjáról látható legyen, emellett a teret 100 ezer ember befogadására kellett alkalmassá tenni. Mivel a Michelangelo által tervezett kupolára a Giacomo della Porta által tervezett homlokzat teljes egészében rátakart, így Bernini az ellipszis alakú térrel, melyet körként érzékelünk, és az itt felállított szökőkutakkal valamint a tér oldalán található kolonnádokkal igyekezett elvonni a figyelmet erről a hibáról. A tér előtti trapéz alakú tér szolgált arra, hogy az emberek figyelmét a kupolára irányítsa. A trapéz alaknak köszönhetően a bazilikához való közeledés kevéssé érzékelhető, tovább engedi láttatni a kupolát. Ezen építészeti megoldásoknak köszönhetően végül sikerült kijavítani az épület hibáit és 1667-re befejeződött a több mint egy évszázadig tartó építkezés.
A kupolát még Michelangelo tervezte, egy görög kereszt alaprajzú tér fölé. A kupolát már ő is tamburosnak képzelte el, de sajnos még mielőtt megvalósíthatta volna terveit, meghalt. Szerencsére egy követője, a kor egy másik nagyon tehetséges művésze Giacomo della Porta, a kupolát Michelangelo tervei alapján készítette el. Az kupola alatti tér alaprajza, azonban Michelangelo terveivel ellentétben nem görög, hanem latin kereszt alaprajzú lett. Ezt egy új pápa rendelte el, aki ezzel is túl akart lépni elődjén. 1588-ban kezdi el építeni Giacomo della Porta a kuplás, 1591-re pedig már teljesen elkészült vele. 42,5 méter a fesztávolsága, és 73 méter magas. Küztudott, hogy Róma mocsaras talajra, és földrengésektől nem mentes területre épült, éppen ezért egy ekkora, ilyen szabályos és stabil kupola elkészítése, még a mai kor számára is olyan bravúr, ami előtt fejet kell hajtani. Az évek során egyszer sem omlott be.
A két világhírű műalkotás megtalálható a képanyagban, illetve a bazilika belső terében. Michelangelo Pieta-ja és a sötét színű Szent Péter szobor.
Forrás: wikipédia
Brüsszel – Atomium (Belgium)
Az Atomium emlékmű a brüsszeli Heysel parkban. A kilenc gömbből álló építmény acélból készült és a vas tércentrált köbös kristályrácsát jeleníti meg 165 milliárdszoros nagyításban. (Érzékeltetésképpen, ez nagyjából akkora lépték, mintha egy 0,1 mm-es porszemcsét Föld méretűre növelnénk.) Ez a látványos épület az 1958-as brüsszeli világkiállításra készült el, és annak egyik fő attrakciója volt. 1956 márciusában André Waterkeyn tervei alapján kezdték meg az építését, és eredetileg csak a kiállítás fél éves időtartamára szánták. Az expo ideje alatt azonban akkora népszerűségre tett szert, hogy a város vezetése a véglegesítése mellett döntött.
A szerkezet teljes magassága 102 méter, tömege pedig 2400 tonna. A kilenc, egyenként 18 méter átmérőjű gömböt tizenhat cső köti össze, melyekből a kocka éleit alkotók 3 méter átmérőjűek és 29 méter hosszúak. Az átlóban lévő csövek átmérője 3,3 méter és hosszuk 23 méter. A csúcsára állított kocka három alsó gömbjét egyenként egy 35 méter magas állvány támasztja alá, viszont van a szerkezetnek még további három olyan gömbje, amelyeknek nincsen függőleges alátámasztása. Így ezek biztonsági okokból zárva vannak a látogatók előtt. A turistákat a középső csőben közlekedő lift egyenesen a legfelső gömbbe szállítja, ahonnan körpanoráma nyílik a városra és környékére. A lift visszafelé csak a középső gömbig viszi utasait, mert itt és a többi alsó gömbben (amelyekbe mozgólépcső segítségével lehet továbbjutni) az 1950-70-es éveket idéző retrokiállítást tekinthetik meg a látogatók.
Az ezredfordulóra az épület állapota meglehetősen leromlott és időszerűvé vált egy átfogó felújítás. 2004 márciusában kezdődtek meg a munkálatok és 2006. február 18-án értek véget. Keretében az eredetileg alumíniumból készült burkolatot is rozsdamentes acélra cserélték. Az építmény a látogatók előtt már nyitva áll.
Forrás: wikipédia