Retyezát 2006.09.9–10–11. ÉNy-ról közelítve.

Képek a galériában láthatók.

Az ötödik kalandunk az imádott Retyezátba, az eddigi legnagyszerűbb, leglátványosabb és legabszurdabb, mindez gyönyörű időben hajnaltól estig napsütésben – egy őrült csapat tagjaival. Lajos, Jóska, Gyuri 1., Gyuri 2. és Frici, no meg a szervező-fotós, én.
Tudatos "szervezés", előkészítés és maximális kényelem volt az ***** (ötcsillagos) kirándulásunk egy terepjáró segítségével. Egy sikertelen felkészítő beszélgetés, amely érdektelen vitába hajlott, de remek vacsorába torkollott – medveijesztgetés és kellő komolytalanság, derű és várakozás jellemezte a kis csapatot. Én száraz fát is vinni akartam, de ezt nem engedélyezték.
Lajos kitalálta a maximális kényelmet: nem cipelünk – van terepjáró, nem fázunk – van kiskályha, nem halunk éhen – viszünk szakácsot, nem jön a medve – mert itt már nincs, s nem fárad el Ő - mert nem jön föl a csúcsra...
Elindultunk (felpakoltunk Lajos irányításával még előző este, amely sikeres, de nem kis feladat volt). Reggel a határon 50 perc várakozás, hiszen a sok lom hatására minket is kamionnak néztek, és beállították a sorba szerelvényünket. Dühöngés, türelmetlenkedés, protekció – majd minden megoldódott, átértünk a mai román területre, és a vidám kis csapat déli irányba vette az útját.
Evés, ivás, pisilés, vidám zrikálás jelezte a nagy kaland közeledtét. Dél körül érkeztünk a nagy hegy közelébe, útvonalunk ezúttal Temesvár, Karánsebes, a nagy dák király központján vezetett keresztül. A végállomás a Rau Barbát nevű falucska volt.
Gondoltam rá, és megjelent. A Retyezát fővárosában a Hátszeg nevű városka központjában varázsütésre találkoztunk egykori RMDSZ-es képviselő ismerősömmel – üzletének bejáratánál, aki segített az autónk biztonságos elhelyezésében.
Némi izgalommal vártuk, hogyan tudunk átpakolni majd egy autóba, hatan hogy férünk be a kocsiba, milyen terep vár ránk, meddig tudunk autóval bemenni a tervezett Vf. Papusa Mica 2370 m csúcs tövébe????

Félelmetesen szép – de lélekvesztő volt a kb. 22 km hosszú murvás szerpentin – természetesen menet közben is készültek felvételek a Berbécs víz patakról, a függőleges sziklafalakról, az autóról és a konzervdobozszerű utastérről. Utólagosan tapasztalva szerencsénk volt, a kérdések mind pozitív választ kaptak, nem kellett fölöslegesen cipekedni, szerencsésen megérkeztünk, a végén kellett egy patak fölött egyensúlyozni, de fölértünk kb.1300 –1400 m magasra a sátor az ***** -os szállodánk majdani területéhez. A fennsíkot Stana de Rau-nak hívták. A varázslatos környezetet a 3 oldalról zárt völgy és a változatos formájú csúcsok sora jelentette.
Kezdődött a pakolás, a sátorverés, a fotóst felmentették e feladat alól, nekem csak dokumentálnom kellett az eseményeket. A teremtő velünk volt, sötétedés előtt már állt a 8 személyes szürke katonai sátor, beszerelték a kályhát – bedugták a 2 méteres kályhacsövet, mert még ezt is szerzett Lajos.

Csodáltuk a komfortot, a természetben lévő diszharmóniát.(A fene a kényelmességünket...) Előkerült a sör és a házi pálinka, áldást ittunk az eddigi sikereinkre.
Átöltöztünk, hiszen közben besötétedett, már lehűlt a levegő, készültünk a vacsorához – gyűjtöttünk tüzelőt, találtunk fát – ami nem volt vizes, örültem, hogy nem nekem nem volt igazam... Szintén várakozáson felüli volt a vacsoránk, a pattogó tűz mellett Góg Gyuri barátunk tüsténkedett. Szalonnasütés Retyezát módon, elköltöttük a vacsorát, megbeszélve, holnap ki jön fel a 2508 m csúcsra a Vf. Papusa-ra. A szintkülönbség kb. 1000 m, a túra útvonalára 10 km-t saccoltunk, menetidejére 8–10 órát. Döntöttünk: négyen megyünk – nekem muszáj a képek miatt, ketten maradnak a táborban.
Felszenteltük kényelmes szállodai szobánkat, ahol hatalmas horkolás és illatozó durrantások biztosították a medvék távol tartását. A fáradtságos nap után mindannyian nyugovóra tértünk, azért a helyezkedésből látszódott, mindenki kerülte a sátor szélét, ezáltal a medvékkel történő közvetlen találkozás lehetőségét. Hajnalban Lajos korai kirándulására ébredtünk, majd én is kimentem, várva a "megvilágosodást", a hajnali fényeket, remek fotókat készíteni a természet szépségeiről. Szegény Józsi, éjszaka halálra fagyott a hálózsákjában. Reggel jelezte, ez az utolsó retyezáti kalandja – mi javasoltuk a megoldást, egy normálisabb hálózsákot, esetleg egy normálisabb társasággal...

Lassan a többiek is kibújtak a sátorból, előkerült a kávé, természetesen az Omnia és a kotyogó elkápráztatta a kis csapat tagjait. Dicséret mindenki részéről. A reggelihez a közeli patak biztosította a friss tiszta vizet, a főzéshez mosogatáshoz szintén. Kojtolt a kályha, lassan beindult a tűz, ahol összesereglettünk mindnyájan kicsit melegedni, ez remekül összehozta társaságunkat. A döntés megszületett, a két Gyuri, Frici és én 8 óra után elindulunk a csúcs meghódítására. Nagy és változatos reggeli következett, kell az energia címmel. Első fogás: rántotta rengeteg szalonnával, ezután kolbász, margarin, sajt friss gyulai kenyérszeleteken, paprika, paradicsom, lila hagyma volt a zöld választék, közben forró teát kortyolgattunk a harmadik fogás előtt, amely alatt lekváros falatkákat kell érteni. Rövid pihenő a csúcsok tövében, majd bepakoltuk hátizsákjainkat, amelyek cipelhető súlyt képviseltek.
Elbúcsúzva barátainktól, dolgoztak a túracipők. Lépegettünk folyamatosan fölfelé a kék háromszögjelzést követve. Első látványosság a 150 m magas Cascada lépcsős vízesés volt. A zuhatag több szinten át dübörgött lefelé, természetesen kitüntetett témát jelentve a fotográfus számára. Szerintem az egész Kárpátok legnagyszerűbb látványosságában gyönyörködtünk.

Ballagtunk tovább, eltűnt a tábor szemünk elől, erős szuszogó következett. Fogyott a szőlőcukor, a víz, tapsoltunk, fütyültünk, védekeztünk képzeletben a medvék ellen. Mindenfelé hegycsúcs, hegygerinc, cirkuszvölgy, kőfolyás látványa kísérte csapatunkat. Meg-megálltunk, (meg-megálltam) fotózásra hivatkozva, igazából ez remek alkalom volt a pihenésre is. A póló lassan megtelt izzadsággal, lekerültek a pulóverek, remek napsütés bátorította a gyulai túrázókat.
2205 méteren elértük a Custuruii-hágót, közeledtünk a csúcs felé, lepillantva a másik oldalra teljesen más, változatos panoráma fogadott minket, (Peleaga-csúcs 2508.8 m, Peleaga- tengerszem 2112 m, a Lapusnicu-völgy, a Custura-csúcs 2457 m , visszafelé a Barbat-völgy és a Tapului-csúcs 2378 m, Tapului-tengerszem 2070 m, Ciomfu Mare 2335 m ) leültünk, megpihentünk a magashegyi tömött zöld pázsiton, csodálva a természet változatosságát. Óriásit szippantottunk a tiszta hegyi levegőből, innen a sárgakereszt-jelzést követtük folyamatosan, egyelőre tartottuk az irányt eltévedés nélkül. (Ebben remek társunk volt a Retyezát turistatérkép.)

Útközben tovább ment a hülyeség, a sajátos "kiscsapati szórakozás egymással", kérdezve, vajon Lajos és Józsi mit csinál a táborban?! Egyre nehezebb, meredekebb volt az útvonal, múlott az idő, közeledett a Kis-Papusa csúcsa 2370 m – oda fölérve éreztük: az energiánk ennyit bírt, felelőtlenség a további erőlködés. Döntöttük, nekünk ennyi elég, a pihenés után visszaindulunk. Ismét kicseréltük a vizes pólókat, fotókat készítettünk, és nekiláttunk a hazai elfogyasztásának.

Megéheztünk, mohón bekajáltuk a gyulai finomságokat, forrásvízzel leöblítettük, és Gyuri barátunk előhúzta a Gyulai Hírlap legutolsó számát. Azért ez nem semmi, itt hazai lapot olvasgatni, ez igen! Olvasás közben remek fotó készült róla, amely a Gyulai Hírlap utolsó oldalán több hónapon át előfizetői reklámként hirdette a retyezáti túránk elkapott pillanatát. Felszedelőzködtünk a közel egyórás pihenőnkből, és büszkén visszaindultunk a Kis-Papusa 2370 m magas csúcsáról a Barbat-völgyi táborunk felé. Lefelé csak kicsit volt könnyebb, főleg a felső szakaszon kellett egyensúlyozni. Szerencsére, bírta mindenki, ha elfáradtunk, pihenő következett.
Nem voltunk teljesen egyedül, két kis közösség is keresztezte utunkat, és a táborunk mellett este két sátrat is felfedeztünk. A Custura-hágó gerincén, lefelé ismét pihenőt tartottunk, nézegettük a térképet, (emlékeztem a tavalyi remek kirándulásunkra Zolival és Tündivel, hiszen a távolban fölfedeztem a Buta menedékház feletti hágót, eszembe jutottak az akkori "szenvedések") a magasban több ragadozó madár vitorlázott, keresve vacsoráját ma estére.
A gerincet elhagyva meredekebb süllyedésbe kezdtünk, figyelve a lábunk alá, vigyázva a bokák biztonságára. Ekkor már túl voltunk a tervezett távolság 2/3 részén. Tovább jöttünk lefelé egyre fáradtabban, az idő még mindig remek volt, sütött a nap – segítve a rengeteg jó felvétel lehetőségét. Utolsó pihenőnket újra a lépcsős vízesés előtt tartottuk, amelyet jobb fényviszonyok közepette újra lefotóztunk. A dübörgés, a látvány, a porladó víz, a változatos sziklaalakzatok marasztalták a fotográfust. Innen a tábor már csak egy kőhajításra volt, megérkezve örömmel láttuk viszont lent maradt barátainkat, reménykedve persze a kellemes, kész vacsorában.
Tévedtünk vagy korán érkeztünk, de vacsora még nem volt, utalva arra, azt szakembernek, Góg Gyurinak kell elkészítenie.
Rövid pihenő és büszke élménybeszámoló (baráti koccintások közepette) után átöltöztünk, higi- kendővel ” lezuhanyoztunk”, és nekiláttunk a krumplipucolásnak. A nagy bogrács alatt lobogott a tűz, még mindig volt száraz, elpusztult fenyő tüzelőnek. Ismét tévedtünk az adagot illetően, pont háromszor annyi lett a vacsora, mint ahányan leültünk a bogrács köré. Tudtuk, ez holnap a mackók ebédje lesz, a sok megmaradt kajával egyetemben. Finom paprikás krumpli gyulai módon sok kolbásszal, savanyúsággal és patakvízzel hűtött sör, illetve bor, ki mit óhajtott utána.
Jót beszélgettünk vacsora után, vitatkoztunk, előkerült az ellentéteket szülő politika is. A fáradtság és a józan ész ágyba parancsolta a társaságot, hamar elnyomott minket az álom. Éjszaka közepesen erős szél volt, belegondoltunk, egy igazi viharban a sátor valószínű hamar megadta volna magát, és elszállt volna az *****-os kényelmünk.
A 3. nap reggelén a kávé és a finom falatok elfogyasztása után a tábor bontása következett. Hamar és ügyesen újra a terepjárón volt minden, én elkészítettem a búcsúfelvételeket, kicsit makróztam, kerestem még 1–2 jó beállítást….. 10 óra körül elindultunk vissza-lefelé a Retyezát Berbécs ( Barbat -) völgyében. Ismét következet a fahíd a patak felett – sikerrel A „ tizen mázsás” súly alatt rendesen meghajlott a gerendahíd.

Az átkelés után megint a konzervdoboz-formáció következett, és itt fönt ismét tapasztaltuk a Dacia autók kiváló terepjáró képességeit, mivel találkoztunk velük. Végigjöttünk kettes és hármas sebességgel lefelé az út belső oldalán, hiszen a korlátot kispórolták a tervezők. Az út végén felgátolt pisztrángos tavacskákat láttunk, no meg egy igazi móc apró favágó embert fotózhattam.
Leérve a Rau Barbat faluba, az autó „egyben” várt minket, megköszöntük a parkolás segítségét, átadtuk a megmaradt alkoholkészleteket, némi élelemmel dúsítva, és baráti búcsú következett. Az európai közérzetet az őraljaboldogfalvi kastély étterme jelentette számunkra egy elfogadható feketekávé jelenlétében. Természetesen csokoládéval szervírozva.

E kellemes 3 nap történéseit lejegyezte Bagyinszki Zoltán Gyuláról.