A Zeneakadémia oly korban keletkezett, amikor a minimalizmus esztétikája, „a kevesebb több” elve még nem hódította meg a közösségi tereket, és a korszak legfejlettebb technikai újításait alkalmazó funkcionális tér a társművészeteket segítségül híva, a szimbólumok nyelvén vallott az épület valódi rendeltetéséről. Korb Flóris és Giergl Kálmán 1907-ben felavatott európai színvonalú koncertterme és akadémiája valójában a művészet szentélyének épült, a magasztos eszmét teljes mellszélességgel felvállalva és annak pátoszát soha meg nem tagadva. A Zeneakadémia épületének homlokzata és a belső terek kialakítása olyan kivételesen finoman összehangolt tervezés és együttmunkálkodás gyümölcse, amelynek forrását nevesíteni aligha tudjuk – ám mindazok a művészek és iparművészek, akiket a részfeladatok elkészítésével megbíztak, képesek voltak munkájukat egy komplex ikonográfiai programnak alárendelni.
A Zeneakadémia homlokzatára feltekintve rögtön látjuk, hogy nem lesz könnyű dolgunk, ha az óegyiptomi pülonok, antik oszloprendek, reneszánsz diadalívek és a modern díszítősávok szecessziós motívumai között kell megtalálnunk a vezérfonalat, amely ezt az eklektikus tobzódást logikus építménnyé szervezi. Kézenfekvő kapaszkodónak azonban ott van Friedrich Nietzsche A tragédia születése című műve, s benne a művészet fejlődésének apollóni és dionüszoszi kettőssége.
A pinceablakok és a lábazat hullámvonalai, a sarkok kikötői bakra emlékeztető kerékvetői és a földszinti ablakok stilizált vízinövényeket és bogarakat ábrázoló üvegfestése ebben a nézetben a dionüszoszi világot jelképezi, amit ijesztő szatürosz- és kígyóhajú najád maszkok sora zár le. Az előbbiek Dionüszosz, az utóbbiak a gyógyító Apollón kísérőiként a két világ határát jelölik. Felettük Telcs Ede fehér márvány frízének muzsikáló puttói a zene négy korszakát (antik, középkori-egyházi, rokokó és modern) a vicsorgó maszkokhoz képest idilli bájjal jelenítik meg. Innentől aztán egekbe szökik a tekintet, az Apollón templomát idéző hangsúlyos dór oszlopok uralják a középső szakaszt, rá utalnak a homlokzat függőleges díszítősávjaiban minduntalan feltűnő kő- és bronzlantok, azt a lantot idézve, melyet a múzsák vezetője Hermésztől kapott ajándékba. Apollón hangszerébe kapaszkodva emelkednek az égbe Maróti Géza különös fejdíszű Géniuszai is az attika hatalmas angyalfejei előtt. A sarkokra visszakerültek a korábban elbontott obeliszkek – melyeknek óegyiptomi napszimbólumként megint csak Apollónhoz van közük, másrészt azonban a szabadkőműves szimbolikában is kitüntetett szerepet játszanak. Tudvalevő, hogy például Liszt, aki Stróbl Károly megfogalmazásában „a zene földi helytartójaként”, főpapi ornátusban trónol a homlokzat közepén – szintén páholytag volt. A Zeneakadémia első elnökének aránytalanul nagy szobrát az első igazgató, Erkel Ferenc és az első professzorok egyike, Volkmann Róbert bronz-medalionja vigyázza a magasban.
Egyiptomi templombejáratokra emlékeztető pülonok között lépünk a földszinti előcsarnokba, ahol a homlokzati díszítményeknek megfeleltetett, zöld félhomályban úszó vízivilágban találjuk magunkat. A Zsolnay gyár mélytüzű majolikacsempéi fölött szürkészöld márvány borítja a falakat, a napfény csillogását a stilizált napkorongok és a pillérek eozinmázas apró piramisai vetítik az üvegablakok festett nádasába. Sípján játszó Pán, csörgődobos bacchánsnők, lantos kentaurok a díszítő-medalionokban, a dionüszoszi muzsikát képviselik a najádok forrásaként értelmezhető falikút körül. A grottaszerű térben a homlokzat vicsorgó maszkjai kagylókból és csigákból komponált groteszk vízköpőben köszönnek vissza. Az apollóni és dionüszoszi zene ellentétpárjai a nagyterem bejárata fölötti domborműveken (leegyszerűsítve lant és csörgődob) és Kőrösfői Kriesch Aladár az Egyházi és világi zenét ábrázoló freskóin jelenik meg. A méltóságteljes körmenet az angyalkordonon belül jobbról, a vidáman lejtő lakodalmi menet balról sodorja nézőket a nagyterem bejárata felé. Az egész épületben érezhető ez az áramlás, ami nemcsak a tekintetet, de a fizikai mozgást is irányítja. A hatalmas kék buborékokkal díszített lépcsőkorlát az emeleti előcsarnok felé terel. Felfelé haladva kivilágosodik az ég, a mélyzöld majolika halvány vízkékre vált, a márványburkolat rózsás színe a hajnalt idézi. Az emeleti csarnok két oldalát lezáró festett üvegajtó fényes köríveiben a felkelő vagy lebukó napot láthatjuk, itt Apollón, a Napisten uralkodik.
(forrás: http://artmagazin.hu)
[google-map-v3 width=”350″ height=”350″ zoom=”12″ maptype=”roadmap” mapalign=”center” directionhint=”false” language=”default” poweredby=”false” maptypecontrol=”true” pancontrol=”true” zoomcontrol=”true” scalecontrol=”true” streetviewcontrol=”true” scrollwheelcontrol=”false” draggable=”true” tiltfourtyfive=”false” addmarkermashupbubble=”false” addmarkermashupbubble=”false” addmarkerlist=”Zeneakadémia, Budapest, Wesselényi utca{}music_classical.png{}Zeneakadémia” bubbleautopan=”true” showbike=”false” showtraffic=”false” showpanoramio=”false”]
