Gyula- a Szecesszió Világnapja 2017-ben

Gyula városa

Tablókiállítás és pódium-beszélgetés az Alföldi szecesszióról, amely megtekinthető a Mogyoróssy János Városi Könyvtár kistermében( június – július ).
Közreműködtek: Brunner Attila , Bagyinszki Zoltán, Bálint Imre, a Balogh Bertalan Művészeti Alapítvány és a Mogyoróssy János Városi Könyvtár munkatársai, köszönjük.
Világnapi programok helyszínei Magyarországon : Budapest, Kaposvár, Kecskemét, Szeged, Gyula és Szabadka.

Bagyinszki Zoltán
——————————–
Lechner Ödön és Galbács Imre műve, a mi örökségünk

A szecesszió világnapját 2013 óta – magyar kezdeményezésre – június 10-én ünnepeljük. A 2017. évit az Alföldi szecesszió című, vándorló tablókiállítás köszönti a Mogyoróssy János Városi Könyvtárban. A Kiskunfélegyházán, Nyíregyházán, Nyírbátorban, Szegeden és Szentesen már bemutatkozott, húsz tablóból álló kiállítást létrehozók számára ez nagy öröm, hiszen Gyula annak – Debrecennel és Kiskunfélegyházával egyetemben – szülővárosa. Gyulai kötődésű a fogalom, az „alföldi szecesszió” maga is, amelyet a szóban forgó tíz altémára és tíz alföldi mikrorégióra összpontosító tabló feldolgoz.
Az „alföldi szecesszió” kifejezést a hasonló című, 2008-ban megjelent album honosította meg. Ez a Bagyinszki Zoltán gyulai fotóművész felvételeivel és Gerle János szerkesztésében megvalósult könyv a címével rokonszenvesen, de merészen állította: létezik egy sajátos, csak az Alföldre jellemző variánsa a szecessziós építészetnek. (Az épületleírásokat részben O. Csegezi Mónika, Szekernyés János, Novák István, Ozsváth Gábor Dániel és Dömötör Gábor írta.) Ez a teljességre nem törekvő válogatás elsősorban a regionális szemlélete miatt volt úttörő, mivel ez a gondolkodás még ma sem teljesen bevett megközelítésmód, holott a bölcsészettudományi szakkutatások már bizonyították, hogy a modernizmus nem egy egyeduralkodó stílus vagy jelenség egyedüli érvényességét jelenti. Igenis számolni kell alternatív, például – és a mi esetünkben – régiós kánonok egymásmellettiségével is, hiszen a világ különböző szegleteiben élők a modernség támasztotta civilizációs kihívásokkal szemben egyaránt érvényes stratégiákat alakíthattak ki.
Az Alföld ilyen, egyéni úton járó régió, egyúttal sok tekintetben különbözik mind a Dunántúltól, mind pedig Erdélytől. Az a parasztpolgári társadalom, amelyről a Békés Megyei Levéltár gyulai polgárokat bemutató kötetének (Kisvárosi polgárok. Források 1866–1919, szerk. Héjja Julianna Erika – Erdész Ádám, Gyula 2010) köszönhetően tudunk meg többet, csak belülről érthető meg: az itteni urbanizációs folyamatokat és a polgárosodás lokális ütemét nem érdemes összemérni nyugat-európai városmodellekkel és társadalommodellekkel. Ez korántsem jelenti azt, hogy lebecsülendő lenne az alföldi polgárosodás: a jövedelmüket elsősorban mezőgazdasági, s nem ipari tevékenységből szerző, nagy határú és nagy lélekszámú települések, amelyek korábban a mezővárosi rangot mondhatták magukénak, ritka erős polgári öntudattal kezdtek építkezésekbe a 19. század végén. (A polgári öntudatot jól mutatja a Ladics-ház páratlanul fennmaradt berendezése is.)
Az épületeken látható virágmotívumos, majd népművészeti ornamentikából merítő dekoráció szó szerint e városok, városképek kivirágzását eredményezte. Mégpedig olyan szemrevaló módon, amilyennel az ország más vidékein nemigen lehet találkozni. Keserü Katalin, aki elsőként körvonalazta 1989-ben ezt a kelet-magyarországi jelenséget, nem véletlenül illette „virágos stílus” névvel (még az erdélyi Marosvásárhelyt is ideértve). Keserü úttörő írásában elsősorban a középületekre figyelt, azonban feltűnhet, hogy az esetenként teljes városképeket uraló középületek mellett számtalan lakóház is szecessziós stílusban épült, ami elsősorban arra világít rá, hogy e parasztpolgári társadalom mennyire nyitott és kezdeményező volt, ha a legmodernebb építészeti stílus felkarolásáról van szó.
A mezővárosi modernizáció további jellegzetessége, hogy megőrizte az előző századoktól örökölt településszerkezetet, nem törekedett annak brutális átalakítására, mint az 1960-as évektől megvalósuló városrendezések. Ez a Közép-Európában és a Kárpát-medencében is sajátos településkép a funkcionális megosztásra épült, amelynek kialakulása a történelmi körülményeknek is betudható. A török kori pusztásodás, a hiányossá vált településhálózat következtében jött létre a nagy településhatár, a piacfunkciót ellátó teresedést jelentő központi mag és a köztük elhelyezkedő, falusiasan elterpeszkedő lakóövezet hármassága. E városszerkezetre nem tekintettek értékként a 20. század második felében, amikor a modernizmusnak egy felülről erőltetett, egyedül érvényesnek tekintett, tájidegen paradigmáját akarták érvényesíteni. Ezt az egyébként gazdaságföldrajzzal foglalkozó Zoltán Zoltán illette kritikával 1980-ban: „főleg építészeti körökben gyakran visszatérő »felismerés«, hogy a mezővárosi építészet nem tartalmaz olyan értékes és a jövő számára is megőrzendő városépítészeti emlékeket, amelyeket a városrekonstrukciók és -fejlesztések során érdemes lenne figyelembe venni. Ergo: a mezővárosok épületegyütteseit először le kell rombolnunk ahhoz, hogy a helyükön modern, levegős, lakótelepszerű városrészeket tudjunk építeni. Ez a lehető leghelytelenebb nézet, amivel szembe kell szállnunk és éppen a mezővárosok vonásainak és értékeinek bemutatásával bizonyítanunk, hogy a mezővárosi múlt nem szégyellni és letagadni való hagyománya a magyar városépítészetnek, hanem ellenkezőleg olyan értékei vannak, amelyektől, ha divatos modernkedéstől hajtva megfosztanánk magunkat, jóvátehetetlen kárt okoznánk.” (Alföldi tanulmányok, Békéscsaba 1980, 123–143.) Ezek a – képletesen szólva – pusztába kiáltott szavak akkor visszhangtalanok maradtak.
Ma viszont a regionális gondolkodásnak újra van némi táptalaja, mint ezt a Papp László 2009-ben megjelent urbanisztikai esszéje mutatja (Gyula, az alföldi kisváros. Kritikai regionalizmus és szerves városfejlődés a periférián, Gyula 2009), vagy éppen Nemes Roland posztmodern épületei, amelyek érzékenyen reagálnak a gyulai szecesszió motívumkincsére (Hétvezér utca 3., Október 23. tér 7.). Megvan tehát a visszakapcsolódás igénye a 20. század eleji regionális szemlélethez.
A 19–20. század fordulója Európában a régiók felemelkedésének időszaka, s ez az egymással párhuzamosan megjelenő nemzeti stílustörekvésekkel is összekapcsolódott. Utóbbiak nemzetközi bemutatkozását a világkiállítások segítették elő. Ezek közül hazánk szempontjából talán a legjelentősebb a 1900-as párizsi világkiállítás, amelynek a magyar iparművészetet bemutató pavilonját Bálint Zoltán és Jámbor Lajos tervezték Lechner Ödön-i magyaros szecessziós formákkal. Ez volt a Lechner által keresett nemzeti stílus nemzetközi bemutatkozása. Lechner egyéni stílusának közvetlen és korai hatását szinte kivétel nélkül alföldi épületek jelezték: a legközvetlenebb példa a Komor Marcell és Jakab Dezső irodáját létrehívó építkezés, a szentesi Petőfi Szálló (1897–1899); de idesorolandó a ceglédi gimnázium, Pártos Gyula műve (1902–1903); Bálint és Jámbor egy másik munkája, a szatmárnémeti Pannónia Szálló (1899–1900), a Baumhorn Lipót tervezte szegedi új zsinagóga (1899–1903). Valamennyi építész Lechner közvetlen munkatársa volt. A magyaros stílus ilyen korai és közvetlenül Lechnerhez kapcsolódó alkalmazására városi, közületi költségvetésből megvalósult épületek esetében Budapesten kívül csak az Alföldön akad példa. Ez nem lehet véletlen – már azért sem, mert Lechner 1902-ben, Szegeden lépett először a nyilvánosság elé, hogy összegezze építészeti ars poeticáját, s ebben nagy jelentőséget tulajdonított az Alföldnek. „A nálunk bányászott kövek legtöbbje éretlen, építésre alkalmatlan vagy igen drága, az Alföldön pedig egyáltalában nincs kövünk. Tehát önkéntelenül is a modern építőművészet zászlaja alá kell állnunk, melynek építőanyaga a vas, a beton és a kerámia. S ez a szempont nagyon fontos itt a magyar Alföldön, amely kénytelen volt sárból építkezni, és ezzel lehetetlenné vált reá nézve a monumentális építkezés. A modern és hozzá magyar építőstílus, […] megadja az Alföldnek azt a lehetőséget, hogy építkezésének monumentális arányokat adjon […].” (Lechner Ödön: A magyar építőművészet. Szegedi Híradó 1902. június 3. 1–2.) Okkal tételezhető fel, hogy az építtetők ebben a kifejezési eszközben látták meg saját magukat, s hogy e színes építészet alkotásait azért fogadták sajátjukként, mert eleve közel állt (más régiókétól megkülönböztethető) vizuális kultúrájukhoz. A fentiek ismeretében megkockáztatható az is, hogy a Párizsban, a „19. század fővárosában” 1900-ban nemzeti érvényességű szerepben feltűnt lechneri szecesszió elsősorban az Alföldön segítette elő a regionalizmus kibontakozását. (S hogy az alföldi regionális öntudatot, illetve a magyar szecesszió alföldi népszerűségét mennyire határozta meg a hazafiság, annak meghatározását szintén meg kell majd kockáztatnunk egyszer, további kutatások után.)
A szecessziós építészetre tehát bátran tekinthetünk a városok, városlakók önkifejezési eszközeként, a már említett polgári öntudat jeleként. A szóban forgó polgárosodásban mindenképp ki kell emelni a zsidóság szerepét. Gyula esetében részletesen ismertek a zsidó építtetők (D. Nagy András: Izraelita házak Gyulán, Gyulai Zsidó Alapítvány, Gyula 1996), s ez a lajstrom nagy átfedést mutat a gyulai szecessziós épületek listájával. Másrészt úgyszintén ki kell emelnünk a németeket, akikről Csete Gyula néprajzi kutatásaiból is tudjuk, hogy hagyományosan az urbánusabb házformák Békés megyei meghonosításában játszottak nagy szerepet. A mintáikat több esetben a középületek adták. Gyulán a ma sajnos használaton kívüli egykori polgári leányiskola és a városi takarékpénztár emelkednek ki elegáns téglaszalagos díszítésükkel és többrétegű, többszínű vakolatból kialakított ún. sgraffito díszítésükkel. Mindkét épület a helybeli Pfaff Ferenc munkája, ahogy feltehetően a Scherer Ferenc utca 58. szám alatt felkereshető ház is. És most több tekintetben is elmondható, hogy „helyben vagyunk”, mert éppen a téglaszalag és a sgraffito párosítása az, amely Gerle János szerint alföldi, regionális stílusjellegzetesség.
Azonban korántsem csak a lechneri szecesszió volt jelen volt Gyulán. A Kós Károly által vezetett Fiatalok csoport esztétikája szintén megtalálható a városban (Mende Valér: Komló Szálló), amely különösen a központ épületegyüttesét nézve meghatározó, a Royal mozival, a Stéberl-házzal, a Béke sugárút, Hétvezér utca és a Jókai utca elejének épületeivel, de a Körös vizében is kacsos-indás-bütykös vonaldekoráció tükröződik (Bodoki utca 1.). A késő historizmus egyénien századfordulós atmoszféráját épületeibe integráló temesvári Székely László is kötődik ide két villával (Béke sugárút 50. és Eötvös utca 2.). Az utóbbi, Czinczár Aldolfé, városképi tekintetben is kiemelkedő, az Árpád utca ferde vonala mintha egyenesen ehhez az épülethez vezetne. Találni neobarokkos, klasszicizáló épületet (Városház utca 26.), és a geometrizáló irányzat emlékei szintén jelentősek. Marosán gyertyaöntő házának (Vár utca 8.) díszítése közben a gyulai kőműves, Galbács Imre talán még bécsi kortársainál is merészebben bánt a geometriával; s elképzelhető, hogy ő kísérletezett a körzőjével és a vakolattal Miskutza Péter hentesüzletének (Eminescu utca 2.) felhúzásakor is. Gyula méltán büszke lehet a sokszínű és izgalmas épített örökségére, s most, hogy tudatosítottuk, csak Gyulán ilyen számos irányzat van, képzeljék, milyen gazdag az Alföld szecessziója!
Az Alföldi szecesszió című vándorkiállítás célja, hogy egyrészt az emlékek lehető legszélesebb körét felgyűjtse, másrészt erre a jelentős részben még mindig láthatatlan örökségre felhívja a figyelmet. Tablóink számos olyan településre is kitérnek, amelyeket a szecesszióval kapcsolatban soha korábban nem említettek, például Tiszakécske, Abony, de itt van egy egész megye: Jász-Nagykun-Szolnok, ahol szintén számosak a századfordulós látnivalók, mégse hozzák hírbe a cifra Nagyváraddal, Szabadkával vagy Kecskeméttel kapcsolatban. Felkutattunk továbbá lebontott épületeket vagy meg sem valósult terveket, amelyek ugyanúgy az alföld építészeti önállósodására mutatnak, mint a megmaradt épületek.
Örömteli, hogy az alföldi városok élen jártak a szecessziós emlékek megóvásában is. Hogy csak az aktuálisakat említsük: idén született újjá a szentesi Petőfi Szálló, és kapta vissza eredeti kirakatportáljainak egy részét a kiskunfélegyházi városháza, s még csak egy éve, hogy a Komló Szállóban is rekonstruálták Mende egyéni éttermi enteriőrjét. Minél több a felújítás, a kiállítás készítői annál keserédesebb rezignáltsággal vehetik tudomásul, hogy a 2015-ben készített tablók maguk is gyorsan avulnak: rajtuk még a felújítás előtti állapotban szerepel a kiskunhalasi városháza és a szentesi szálló is. A felújítások világosan mutatják a társadalmi igényt a szecessziós emlékek megóvására, ami napjaink urbanizációja felől is aktuális jelentéssel bírhat. Az építészek és a polgárok modernitásnak egy olyan, élhető alternatíváját teremtették meg, amelyet a korabeli füstös, poros, zajos világvárosokból valóban a kivonulás, latin szóval a szecesszió igényével fogalmaztak meg. Az alföldi mezővárosok – legalábbis a velük sokat foglalkozó Erdei Ferenc felfogásában – ugyanis meglehetősen közel álltak ahhoz az utópiához, amelyet az iparosodásban elöljáró Angliában Ebenezer Howard fogalmazott meg 1898-ban: tőle ered a kertváros eszméje, amely a nagyváros és a természet közötti felborult egyensúly helyreállítására törekedett.
A szecesszió üzenete tehát nemcsak a szépség üzenete, hanem az élhető mindennapi környezeté is. Ismerjük meg ezt a környezetet, s szomszédvárosok hatalmas tulipános ládákban és ládákon őrzött kincseit – közös kincsünket.

Brunner Attila – Veress Dániel

(Az Alföldi szecesszió című vándorkiállítás gyulai megnyitójának szerkesztett, részben átdolgozott változata, amely a Mogyoróssy János Városi Könyvtárban hangzott el 2017. június 9-én. A szerzők a kiállítás kurátorai.)

Hozzászólás tiltva.